BOBI
A férfi kényelmesen hátradőlve, majdnem fekve vezetett, élvezte a késő őszi napfényt, a szeme előtt futó színes tájat, az új autó megunhatatlan finom illatát, szóval olyan jól érezte magát. Ritkán volt ebben része, mert hát az élet, az mindig okoz bonyodalmat, de ez a nap nem ilyen volt. A vidéki házába tartott, mint az elmúlt huszonöt évben annyiszor, de most nem a megszokott útvonalon, hanem egy kis kitérőt téve, máshonnan. A kitérő mindig megnyugtatta, változatossá tette a lassan dögunalomba forduló életét. Kellettek ezek a kitérők, hogy majd, ha már nem lesznek, azért legyen mire visszagondolni, emlékezni, egy pohár borral a kezében cinkosan mosolyogni a félig üres palackra. Legyenek titkok, amiket nem oszt meg senkivel, hogy a titok mindig titok maradjon.
Az út egy széles kanyar után a Majki tó mellett vezetett, és a férfi csodálkozva szemlélte, mennyire megváltozott a környék, mennyire más lett az elmúlt időkben, mint amilyenre emlékezett. Ritkán járt erre és a változások ezért voltak ennyire szembetűnőek. A gazos fűtengert felváltotta a rendezett parkoló, az iszapos tópart is gondozott lett, és a nádas, sásos tóvég is más arcát mutatta. És akkor bevillant egy emlék, egy keserédes fájdalom, ami furcsa, torokszorító érzést okozott. Lassított és szinte lépésben gurulva, szemével végig pásztázta a nádas szélét, keresett valamit. A helyet, ahol nagyon régen két pici fül, és egy ijedt kiskutya nézett rá a sűrű nádasból. Az a kép beleégett a merevlemezébe, azt az ijedt tekintetet soha nem fogja elfelejteni és persze az egész történetet sem, hiszen ezért tört rá megint, ezért jött elő, ahogy a tópart képét megpillantotta.
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor házat vett a közeli faluban, a házzal együtt kapott egy öregembert is, na nem igazából, csak képletesen. Az öreg nyugdíjas bányász segített neki, hogy ezt az új életét, amit a vidéki ház hozott magával, elviselhetővé tegye. A fűnyírás, favágás, begyújtás, hamuzás, fogásait meg kellett tanulnia, a betonozás, kerítés javítás, bodza irtás kényelmetlen munkáiban volt így segítsége is. Amikor egy alkalommal vidéki rokonaitól egy tucat vastagkolbászt kapott, ostoba városiként nem tudott mit kezdeni a rászakadt gazdagsággal. A kolbászok nem fértek be a hűtőbe, és az idő múlásával bizony csöpögtek, olvadoztak. Az öreg somolyogva mutatta meg a férfinak a kézenfekvő és megdöbbentően egyszerű megoldást. A nappaliban lévő hatalmas cserépkályha ajtaját kinyitva, az öreg az ott lévő hamuban megforgatta a zsíros kolbászokat, majd szépen körbe rakta velük a tűzteret. A házban ez a leghidegebb hely, ha az ajtót résnyire nyitva hagyja, mindig lesz huzat, a hamu steril, a légy meg nem megy huzatba, mondta az öreg és jót mosolyogva otthagyta a megdöbbent férfit.
Az öreghez tartozott egy kutya is, olyan vidéki keverék fajta. Az ősei valamikor tacskók lehettek, de a falusi kutyaszerelem okán szegény jószág más fajták jegyeit is viselte. A lelke viszont igazi kutyalélek volt. Ahogy a férfi autója elhaladt az öreg háza előtt, a kutyája azonnal velük rohant, és szinte mindig előbb ért a házhoz, mint a férfi. Amikor kiszállt az autóból, a kutya annyira boldog volt, hogy örömében összepisilte magát, meg persze a férfi lábaszárát is, de ez akkor nem számított. A hétvégét mindig velük töltötte és a családot megajándékozta a kutyákra oly jellemző, önzetlen szeretettel. Jól bántak vele, kapott rendesen enni és olykor beengedték a házba is, pihenni. Az öreg bányász ezt nem nézte jó szemmel, hiszen ez falusi kutya volt, annak nincs helye a házban, annak a lánc az otthona, és a párizsi vég helyett a konyhamaradék az étele. Szóval nagyon nem tetszett neki, hogy a kutyáját ezek a városiak mennyire kényeztetik. Ez nincs így rendjén, ez nem való ebbe a faluba.
Az egyik nyári délelőtt a férfi felesége kitalálta, hogy a gyerekekkel elmennek a Majki tóhoz fürdeni, mert akkor még lehetett, ingyen, bárkinek. Mivel a kutya is ott téblábolt a gyerekek körül, hirtelen ötlettől vezérelve magukkal vitték szegény jószágot is. Tipikus városi döntés, falusi kutyát kocsiba tenni, hát bizony nem okos dolog.
A család a kutyával kocsiba ült és elmentek fürdeni, a férfi meg tette a dolgát, amit ilyenkor szokott. Füvet nyírt, bodzát irtott, szöszmötölt, molyolt, ahogy a férfiak szoktak magukban.
Amikor késő délután a család megérkezett, a férfinek nem tűnt fel azonnal, hogy a kutya sehol. Csak jóval később kérdezte, hogy hova lett, talán hazament. Az egyik gyerek akkor ijedten és szégyenlősen bevallotta, hogy amint megérkeztek és kinyitották a kocsi ajtaját, szegény kutya azonnal elrohant, szinte menekült a nádasba, és hiába hívogatták órákig, nem került elő. Mivel nem sikerült megtalálni, fürdés után összepakoltak és kutya nélkül hazaindultak.
A férfi először megdöbbent, de ez nem tartott sokáig. Felkapta az étkező asztal sarkára hanyagul odavetett kocsikulcsot, autóba ült és pokoli tempóban száguldott a tó felé. Útközben remélte, hogy nem látja majd a kutyát az út mellett hazafelé poroszkálni, mert az a biztos halált jelentette volna. Remélte, hogy a kutya ösztön még nem vezérli haza, még nem kezdi keresni a hazafelé vezető utat, mert az szinte reménytelen lett volna. Túl messze van a tó, túl sokszor kell az úton átmennie, túl sok veszély, túl sok halál.
Amikor megérkezett a tóhoz, a parkoló már üres volt. A parton senki nem járt, így egyedül, a kutya nevét kiabálva járkált körbe, hátha megpillantja, de nem. Több mint egy órát próbálkozott, semmi eredménnyel. Bánatában leült a magas fűbe és nézte a tó mögött lenyugvó napot, majd a lassan szürkülő és egyre sötétebb eget. Már látszott az ég alján, hogy nemsokára vihar lesz, a szél már hozta az ismerős esőszagot, lassan mennie kellett. De nem tudott, nem akart így hazamenni, csalódottan, keserűen, dühösen. Csak ült a fűben és reménykedett, hogy valami majd történik, mert történnie kell. Az eső lassan cseperegni kezdett, a férfi pólója átázott és kezdett kellemetlenül hideg lenni. Csak még egy perc, mondta magában, csak még két perc, és megyek.
És ekkor a szeme sarkából észrevette, hogy mozdul a nád és két pici fül emelkedik ki a levelek közül. Felállt és akkor megpillantották egymást. A kutya ijedt tekintete és a férfi párás szeme találkozott. A szerelem ilyen, gondolta a férfi és elmosolyodott, mert tényleg így szerette ezt a jószágot. A kutya nem mozdult, látszott rajta, hogy fél, hogy nem tudja mi legyen, nem tudja, hogy ebben az emberben megbízhat-e, hiszen ma már cserben hagyták. A férfi érezte ezt a bizonytalanságot és lassan, a kutya nevét mondogatva elindult felé. A nádas szélén leült és várt. Várta, hogy a kutya lélek megnyugodjon, hogy felülkerekedjen a bizalom, hogy múljon a kutyafélelem. Néhány perc múlva a két fül után megjelent a remegő test is és lassan, bizonytalanul a férfi mellé feküdt. Így ültek percekig, csendben örülve egymásnak.
A férfi viszont rádöbbent, hogy ezt a félelemtől reszkető kis állatot nem lehet megfogni és ismét az autóba tuszkolni, mert megint világgá szalad. Azt találta ki, hogy így ülve, a kutyát folyamatosan simogatva, lassan araszolnak majd a kocsi felé, és majd lesz, ami lesz. A hídon akkor megyünk át, ha odaértünk, jutott eszébe ez a bölcsesség. Egy fél órányi araszolás után eljutottak a kocsi ajtajáig, majd a férfi ölébe vette a kutyát és beült. Ekkor már mindketten bőrig áztak és az autót betöltötte az igazi ázott kutyaszag. Nem indított azonnal, várta, hogy a kutya szokja a helyzetet, illetve neki kellett szokni, hogy kutyával az ölében majd hogyan tud vezetni. Végül ez is sikerült, és lassan hazaértek.
Amikor kinyitotta a kocsiajtót, a kutya nem akart kiszállni, még mindig reszketett az átélt események miatt. A férfi megértette a kutyalélek rezdülését és inkább hazavitte az öreghez. Szegény kutyának erre a napra ennyi elég volt, otthon talán majd megnyugszik, meg úgyis lesz egy újabb hét, amíg nem látja ezeket a városi embereket.
Ezután a kaland után a kutya már nem jött, már nem futott a kocsi után, és a férfi csak az esti sétákon, amikor az öreg háza előtt ment el, akkor találkoztak. Akkor is volt farokcsóva, örülés, simogatás, de ez már nem volt a régi bepisilős örömünnep. Valami megváltozott, és ezt érezte a férfi is.
Aztán egyszer csak elmaradtak a séta közbeni találkozások is, a kutya nem jött. Se ma, se tegnap, se tegnapelőtt, valami történt.
A férfit zavarta a dolog, így egyik délelőtt beköszönt az öreghez, aki épp az udvarban tevékenykedett. Megkérdezte, hogy mi van a kutyával, mert rég látta és szeretné megint megsimogatni. Az öreg zavartan nézett rá, és kezét kinyújtva mutatta, hogy a kirándulókkal elment Gesztesre, és nem jött vissza az a csibész Bobi. Mert Bobinak hívták.
A férfi nézte a kinyújtott kezet, az öreg bányász hiányzó ujjainak helyét és a kinyújtott kéz mögött, a kertoldalban észrevett egy friss földkupacot, nem nagyot, talán csak két vakondtúrásnyit, vagy egy kutyányit.
In memoriam Bobi
