Requiem egy mókusért
Meghalt egy mókus. Írás a friss hír margójára.
Ahogy azt már megszokhattuk, a Gondviselő rohadtul nem szereti az egyszerű dolgokat, a kristálytiszta igazságokat, mert hát az élet sem olyan. Szenvedj paraszt, ha már az anyád a világra hozott, szólt az oly gyakran emlegetett igazság, és ez most sem történt másképp.
Ahogy az utolsó betűt is leütötte e sorok írója az előző írásában, átöltözött megszokott kerti viseletébe, és a tavasz ragyogó sugarait kihasználva próbálta rendbehozni a kertben történt, a kegyetlen tél által okozott pusztításokat. Elhordta a letört faágakat, a fenyői legszebb hajtásait, a százéves almafája szarrá tört, még termő fő ágát, szóval takarított.
Amikor a kert végébe ért, akkor valami olyat látott, amitől a lelke száz darabra tört, és hirtelen a szíve is megállt.
Amikor az előző írást pötyögte a gépébe, az utolsó soroknál kedvenc mókusa dolgozott a fészkén, gyűjtötte a mohát a tetőről, szedte össze a száraz leveleket, mert hogy dolog van, fészket kell építeni, mert hát az asszony mindjárt szülni fog.
A férfi ezt bele is írta az utolsó sorokba, majd tette a dolgát, ahogy a mókus is.
Meg persze a Gondviselő is, hogy hát ennyi volt, és a drága jószágot kivette a történetből.
Ilyenkor az elme elindul, és százféle módon kérdezi, hogy hát miért, mi volt a cél, mi volt az ok, az indok, drága Teremtő hogy hát mi a f@szért nem találtál mást, aki ezt jobban megérdemelte volna. Adnék egy tucat tippet, akik itt vannak a bögyömben, akik megérdemelnék, hogy szívjanak kicsit, mert hát ez a dolgod. De nem, ilyenkor a Teremtő kussol, és marad a néma csend.
Drága apám jut eszembe ilyenkor, aki azt mondta, hogy ha a Teremtő létezik, akkor az egy nagyon gonosz ember lehet, mert ha nem, akkor nem engedte volna mindazt, ami vele megtörtént. Apám átélte az első világháborút gyerekként, majd fiatal felnőttként a 28-as világválságot, amikor majdnem éhenhalt, és utána az ukrán frontot, kétszer is, majd az ellenforradalmat, ami ma már dicsőséges forradalom nevet kapott, a Kádár rendszert, és amikor végre megnyugodhatott volna, megszületett e sorok írója is. Na erre mondta, hogy a Teremtő nem lehet egy jó ember, ha ennyi szenvedést mért ránk, szóval igazából gonosz vénember, aki bennünket büntet a saját kudarcai miatt. Pontosan nem így hangzott a szöveg, de a képernyő ennyit bír el.
Sajnálom szegény mókusomat, ahogy minden teremtményt, aki ok és indok nélkül hagy el minket, de mint tudjuk, mindennek oka van, és biztos ennek is.
Ilyenkor az ember nem tehet mást, kétszer annyi diót tesz ki az etetőbe, hogy hát ha majd jön az asszony, a mókuslány, legalább neki legyen jobb, hiszen ahogy egy régi dakota közmondás tartja : The show must go on
