Történet a palacsintáról
Amikor a gyermekeim cseperedni kezdtek, és nyiladozott az értelmük, meg persze túl voltak az első komoly csalódásaikon, amikoris a Nóri elvette a kislapátot, és nem adta vissza, vagy amikor a Roland szándékosan térden rúgta, hogy elvegye a labdáját, szóval egy ilyen alkalommal, lefekvés előtt a drága kislányom elém állt, és azt kérdezte:
–Papa, mi értelme van ennek az egésznek? Miért élünk és sírunk, ha úgyis elveszik a kislapátomat?
Namost aki szülőként már találkozott ezzel a jelenettel az tudja, hogy nincs rá azonnali válasz, és el kell gondolkozni azon, komolyan és őszintén, ismerve a saját elcseszett életünket, hogy hát tényleg miért is csináljuk inunkszakadtáig ezt az egészet. Persze egy gyereket nem lehet válasz nélkül hagyni, így kínomban csak azt tudtam felelni, hogy hát azért, hogy boldogok legyünk.
A lányom már kicsiként is okos volt, és azonnal jött a következő kérdés, hogy hát: Papa, mi az a boldogság?
Aki erre tudja a választ, annak szerzek jegyet a negyedik fullházas Puskás Arénás Azariah koncertre, komolyan. Nem lehet sokat gondolkodni ezen, ezért azt feleltem, hogy a papának most az a boldogság, ha elmész aludni, és nem kérdezel többet.
–Jó, legyen, de akkor mesélj valamit, és legyen benne sünodu, meg fakopács és a fecske is súrolja a vizet a szárnyával, mert azt szeretem.
Mindez azért jutott így eszembe, mert amióta a Gondviselő büntibe küldött, szinte naponta tapasztalom, hogy ami boldoggá tett eddig az tilos, vagy elérhetetlen. Az is igaz, hogy a boldogság minden életkorban mást jelent, mástól vagyunk boldogok, de mégis. Most leginkább a fínom borok, a jó speyside-i whiskyk, és persze a jó kaják hiányoznak leginkább. A többi dolog pótolható, de egy rakott palacsinta, vagy a somlói galuska igazán boldoggá tenne.
Ez a hiány addig fokozódott bennem, hogy a kislányomnak most azt tudnám válaszolni, hogy az a boldogság, ha nem adod fel a vágyaidat, és eszetlenül nekivágsz annak, hogy elérd azokat. Mert amíg ezzel foglalkozol, érzed, hogy élsz, és nem rakódik penész a fenekedre.
És most jutottunk el a palacsintáig, ezért elnézést a kedves olvasótól, innentől kezdve csak az folytassa, akinek van kedve valami újat kipróbálni, mert én most ezt teszem.
Tilos minden édesség, de én sz@rok erre, mert vágyom egy hatalmas adag túrós palacsintára, és rövid jutúb kalandozás után ma délután nekivágtam.
A rendes lisztet nálam felváltotta a rizsliszt, szóval ez került a konyhapultra. Egy füles keverő edénybe beletörtem két tojást, bár az is tilos, de most nem érdekel. Lesz, ami lesz. Ebbe ment egy zacskó sütőpor, és jó adag stevia, mert a cukor szintén tilos. Jól elkevertem ezeket, majd jött szemre a mandulatej. Nem mérek soha adagokat, mert egyszerűen minden szemre és érzésre megy nálam, ezért elnézést, fene tudja mennyit öntöttem. A rizsliszt adagolásával majd beállítom a megfelelő sűrűséget. Megpucoltam és lereszeltem egy almát, az is belekerült a már sűrűsödő tésztába. Amikor megfelelőnek gondoltam a palacsinta tészta állagát, akkor félretettem pihenni, mert az fontos. Legalább fél órát pihenjen a tészta mert az kell. Fene tudja miért, de kell.
Azért itt meg kell állnom, és fejet kell hajtanom volt tanárom, Dr. Gasztonyi Kálmán professzor előtt, aki az élelmiszerkémiát verte a fejembe egyetemi éveim során. Lassan ötven év távlatából lepereg a rozsda, és előjön az az előadás, ahol a professzor úr elmagyarázta mi a glutén (A glutén két fehérje keveréke: a gliadiné és a gluteniné.) és mi a frászért kell a tésztát pihentetni. Hát azért okostojás, hogy a víz hatására a glutén kialakítsa azt a vázat, amitől a tészta nyújtható, és sütés során felveszi jellegzetes alakját.
Namost a rizslisztben nincs glutén, ezért ehetem szabadon, de ezért a palacsintám sem lesz olyan, mint amit megszoktunk. Lélekben erre fel kell készülni, de akkor is folytatom, mert ma palacsintát fogok enni, ha beledöglöm is.
Elővettem egy kisebb teflonos serpenyőt, ecsettel jól beolajoztam, nem törődve azzal, hogy a műanyag ecset egy pillanat alatt megolvadt a forró olajtól, nem érdekel. Az elkészült masszát jól felkevertem, mert a rizslisztes tészta hajlamos leülepedni, ezért minden adag előtt célszerű a keverés. Nem használtam merőkanalat, csak óvatosan ebből öntöttem a kellően forró serpenyőbe az első adagot. Nem kell túl forrónak lenni, közepes lángon, kicsit hosszabb ideig kell sütni a tésztát, hogy alaposan átsüljön. Ne aggódjunk, nem ég oda, csak gőzölög. Tompa késsel a szélét meg kell piszkálni, és amikor jónak gondoljuk, a kést a tészta alá kell ügyesen benyomni, hogy az alját felszedjük a serpenyőről.
Vigyázat! Ezt a tésztát nem lehet késsel megforgatni, mert nincs glutén, nincs szerkezet, azonnal szakad, szóval addig kell mozgatni a serpenyőt, amíg a palacsintánk el nem válik, és csusszan a serpenyőben. Én soha nem lapáttal forgattam a palacsintát, hanem a serpenyőből ügyesen feldobtam, na nem a plafonig, csak úgy, hogy el tudjam kapni. Ezt a tésztát most csak így lehet megfordítani, minden segédeszköz romboláshoz és csalódáshoz vezet.
Amíg a palacsinták lassan megsültek, elkészítettem a tölteléket. Krémtúró, két hatalmas kanál kókusztej, ami megmaradt a múltkori raguból, jó adag stevia, rum és vanília aroma került egy tálba, majd villával fínoman habosra kevertem az egészet.
Mivel ezt a tésztát nem lehet feltekerni, maradt a hajtogatás. A kiterített anyagra finoman felkentem a túrókrémet, meghintettem egy kis fahéjjal, majd négybe hajtogattam. Az sem érdekelt, hogy persze közben elszakadt, de már könnybe lábadt a szemem a boldogságtól, hogy mindjárt falhatok. Lehet kézzel is nekiesni, de az olyan snassz, ezért óvatosan, késsel és villával láttam neki a drágának, és elérkezett a boldogság pillanata.
Namost azt tudni kell, hogy egy ilyen vastag tészta kábé öt adag normál palacsintának felel meg, szóval rohadtul laktató. Két adag után úgy éreztem, hogy ennyi, de megérte. Az utolsó falat megakadt, és csak egy hatalmas korty langyos citromfű teával tudtam leöblíteni, de nem számított.
Palacsintát ettem, nem volt rossz, és ma is úgy éreztem, hogy a boldogság nem más, mint ha végre elérjük azt, amit nagyon szeretnénk. És persze az oda vezető utat is élvezzük. Nekem sikerült, és azért osztottam meg a kedves olvasóval, hogy hólapátolás helyett talán segít izgalmasabb dologgal elcsapni az időt.
