A szerelem az más, az nem lehet ilyen
A férfi bosszúsan ült le a gádorra kitett fonott székére és inkább belerúgott volna, de sajnálta. A bora sem ízlett ilyenkor, mert a lelke nem volt a helyén. Fájt, nagyon, és igazából nem tudta miért ennyire. Reggel üzenetet kapott az okosnak mondott, de végtelenül buta telefonján, hiszen ha okos lenne, ilyen üzeneteket nem adna át. Szóval meghalt a barátja bátyja. Hirtelen, ok nélkül, értelmetlenül, ahogy az a rendes embereknél szokott. Mindig a jók, gondolta, mindig azok, hogy fájjon a hiányuk, mert a Gondviselő azért tudja mivel tartson minket szorosan a kezében. A fájdalom senkit sem kímél, így a férfit sem, de ez most nagyon mellbe vágta. Mécsest gyújtott és bort nyitott. Emlékezni akart, mert aki elment, az megérdemli, bárki volt, bármit tett, bármit hagyott maga mögött, valakinek hiányozni fog, nagyon, keserűen, torokszorítóan, ahogy a férfi torka is összeszorult most.
A barátját kamaszkora óta ismerte, ahogy számolta, több mint ötven év óta voltak barátok, és persze a báty is benne volt a képben. Csak pár évvel volt idősebb náluk, de ő volt az akkori, hetvenes, nyolcvanas években a példa, a különc, az underground. Eszméletlen zenéket hallgatott, Flock, Jerry Goodman hegedűn, Grand Funk Railroad, Roland Kirk, Zepp, és persze Zappa rogyásig. Az újlipótvárosi hatalmas, több szobás lakás cseléd szobáját uralta, és amikor a férfi, még kamaszként barátjával itt töltötte a napot, a báty hatása alól nem volt kibúvó. A zene mellett imádta a nőket, akiket olykor lerajzolt, gyönyörűen. A báty remekül rajzolt, mindent, amit látott, és amit a kamaszok csak vágyálmaikban láthattak, igen, a női testet.
A báty női között volt egy olyan más, olyan különleges is, akit az akkori kamasz férfi megbabonázva bámult olykor. A nő, mert kicsit idősebb volt mindannyiuknál, igen ő már érett nő volt, szóval volt rajta hús, gömbölyű volt, amennyire kellett, volt mell, kar, comb, fenék és ehhez egy izzó, gyönyörű barna szempár. A kamasz férfi az első pillanatban érezte, hogy ez szerelem, ez nem lehet más, hiszen amikor véletlenül az előszobában összetalálkoztak, a levegő elfogyott, szem fennakadt és eljött a nagyhalál. Kamaszoknál gyakori, a kamasz férfinél viszont csak akkor jött, ha ezt a nőt meglátta. Ezek a találkozások nem voltak gyakoriak, de mély nyomokat hagytak, és amikor a férfi, most a székében merengve visszagondolt ezekre, megdöbbent a több mint ötven éves képen, ami a szemében és az agyában megjelent. Mert megjelent ismét az a csodás szempár, az a felejthetetlen izzó barna szem, és persze a csodás száj, azzal a kissé cinikus mosollyal. Azzal a mosollyal, ami azt üzente, mit bámulsz kisgyerek, hiszen az anyukád lehetnék, de azért jólesik a rajongásod.
A báty gondoskodott arról is, hogy rendes zenét hallgassanak és a kamasz férfi itt ismerte meg az akkori idők egyik legjobb jazz zenekarát az Interbrasst. Így már volt miért vasárnaponként a belvárosi jazz klubba járni, híg sört inni, fuldokolni a cigarettafüstben és izzadni a hosszúhajú tömegben. Az együttes minden vasárnap itt játszott és a kamasz férfi minden vasárnap itt ült, és csodálkozott a karján megjelenő libabőrön. Mert persze a zenétől libabőrös lett. De ez nem volt elég, mert az egyik alkalommal megjelent a nő, az imádott és ismert nő, a barna szemű. Persze nem miatta és nem vele, hanem a zenekar énekes zsenijével, gyakran, túl gyakran, de hát ők már felnőttek voltak, nekik lehetett, gondolta akkor, persze majd belehalt.
A férfi egyetemi évei így teltek el, az újlipótvárosi lakás varázsa és a vasárnaponkénti koncertek okozta libabőr között.
Az egyik alkalommal, amikor valami új lemezt hallgatott barátjával, az áhítatot egy addig ismeretlen zaj zavarta meg. A báty szobájából jött, egy mély torokhang, mint akit épp fojtogatnak, egy hörgő, fuldokló zokogás, majd egy éles kis sikoly, és hatalmas csend. A kamasz férfi akkor még nem tudta, hiszen még ártatlan volt, hogy ez a női orgazmus hangja, egy egyéni, minden nőre jellemző egyedi hang, és azt sem tudta, hogy majd sok évvel később ismét fogja ezt a furcsa, fuldokló, hörgő hangot hallani. Ha tudta volna, azonnal meghal, persze a reménytelen szerelem okozta sokktól.
Az új lemez élvezete megszakadt, mindkét kamasz a cseléd szobából kiszűrődő hangot figyelte és csak remélték, hogy nincs nagy baj, mert még nem tudták, hogy ilyenkor még nincs baj, az majd kicsit később, a Gondviselő akaratától függően szakad az emberre.
A női orgazmus hangjának emléke beleégett a férfi merevlemezébe sokáig, de az életében felbukkanó nőknél ezt a hangszínt szinte sohasem tapasztalta. Persze akkor még nem tudta, hogy az olyan, mint az ujjlenyomat. Mindenkire más, az egyénre, pontosabban az adott nőre jellemző, összetéveszthetetlen azonosító jel, egy stigma, amit életük végéig cipelnek.
Sok-sok év telt el, a kamasz férfi felnőtt, lett családja, gyermekei, és persze rengeteg feladata, melyek között szerepelt, hogy legyen egy nyaraló, ahová a heti rabszolga nyomor után elvonulhat, ahol megpihenhet, ahol végre otthon érezheti magát. Nagy szerencsével talált egy csendes falut, egy rozzant öreg házat, amit sok munkával, és persze rengeteg költséggel a saját képére alakított. Végre jó volt itt és alig várta a hétvégéket, hogy ismét átélje a csendes boldogság érzését.
A faluban voltak szokások, jók és kevésbé azok. A jók között volt egy szokatlan is, a férfi számára mindenképp az. Szilveszter éjjelén egyes falusiak végig járták a falu egyetlen utcájának házait és az ottlakókkal együtt köszöntötték az újévet. Az egyik ilyen szilveszteri éjjel a férfi házába is beköszönt egy tucat ember, vidáman, kissé spiccesen, jókedvűen és ezzel nem volt semmi baj. Egyelőre. Amint a népség benyomult a nappaliba, és levették vastag kabátjukat, sapkájukat, sálukat, a férfi kerített poharakat, és borral kínálta az érkezőket. A nagy sietségben és forgatagban a férfi csak a poharakra figyelt és amikor az egyik nő megköszönte a kínálást, ismerős hangot hallott, felemelte a tekintetét. És akkor ott meghalt kicsit. Az ismerős barna szempár, az ismerős bársonyos hang, a szájszéli cinikus mosoly. És a férfi látta, hogy ez a szempár felismeri, mert másképp csillogott, másképp nézett, másképp nevetett. De az idő, az a gyalázatos kicsit megváltoztatta a képet. A szájszéli ráncok, a teltebb alkat, az a néhány fehér hajszál, biztos csak képzelődöm, ez nem lehet, ilyen nincs, a világ nem lehet olyan kicsi, hogy ennyi idő után ez megtörténjen. És akkor megszólalt egy ismerős, mély, csodás férfihang, az Interbrass hangja, mert itt volt ő is, csendesen, kicsit visszafogottan, mint aki eltévedt ebben a zűrzavarban és nem érti, hogyan került ide.
A férfi összezavarodott. A Gondviselő nem tehet vele ilyet, hiszen hosszú évekbe került, míg azt a nőt eltette a lelke egyik kis fiókjába, és most miért zúdítja rá ismét. Most, amikor már csend és béke honol a lelkében. Miért kell szaggatni a rég bekötött sebeket, emlékeket. A sors útjai, persze, de ez ökörség.
A vendégek poharaikat kiitták, és szerencsére hamar tovább álltak, mert volt még pár ház az utcában, amit meg kellett látogatniuk. A férfi persze aznap éjjel nem aludt és próbálta feldolgozni a történteket, a miért, és miért most, meg a minek kérdésekre adandó válaszokat. Sikertelenül.
Szerencsére a férfi lelke hamar megnyugodott, kiheverte ezt a szilveszteri sokkot. De a Gondviselő, mint tudjuk, sohasem adja fel, mindig gondoskodik valami kis meglepetésről, valamiről, amitől kissé izgalmasabb az életünk, és vagy belehalunk, vagy sem.
Hamar tavasz lett, majd gyorsan jött a meleg nyár is. A férfi ilyenkor esténként végig sétált a falu egyetlen utcáján, kipihente a napot, kisétálta a fáradtságot, a szorongást a lelkéből. Élvezte, hogy szinte méterenként más illatot érez, hol hűvös, vagy langyos levegő simítja arcát, aminek nem kereste okát, hiszen a falu ettől volt különleges, hogy különleges dolgok történnek benne, és ez így volt rendjén.
A késő éjjeli séta a zsákutcában szokott véget érni, és most is erre vette útját a férfi. Amikor egy nyitott ablakú ház mellett haladt el, valami furcsa, de ismerős hangot hallott, mint akit épp fojtogatnak, egy hörgő, fuldokló zokogás, majd egy éles kis sikoly, és hatalmas csend. A férfi lába földbe gyökerezett, és majdnem elájult. Ezt a hangot sok-sok évvel ezelőtt már hallotta az újlipótvárosi lakás cseléd szobájából, ez a hang ismerős volt, ez a hang az imádott nő hangja, a szikrázó, barna szempáré, a reménytelen szerelemé. A férfi csak állt, nem tudott tovább menni, arcán lassan könnyek csordultak és lelkében újra az ismert fájdalom dübörgött.
Miért, mondd Teremtő, miért teszed ezt velem, kérdezte, de a válaszra igazából nem volt kíváncsi. Oka van mindennek, persze ennek is. A reménytelen szerelem ilyen. De a szerelem nem ilyen, az nem lehet ilyen, gondolta. Azután eszébe jutott apja veretes mondása is, amikor életében először jött haza zokogva, hogy szerelmes. Apja, elérzékenyülten megsimogatta fejét, majd kimondta az egyetlen, és örök bölcsességet. ” Drága kisfiam, a szerelem olyan, mint a hasmenés, eleinte összecsinálod magad olyan jó, de azután lassan elmúlik, és csak egy rossz emlék marad.”
A férfi kiitta poharát és arra gondolt, talán az apjának nem mindenben volt igaza, a szerelem az más, az nem lehet ilyen.
Beesteledett, a gádor szürkületbe burkolózott, tompultak a fények, megnyúltak az árnyak és akkor megjelent a róka. Leült a férfivel szemben és várt. Várta, hogy törődjenek vele, hogy gondoskodjanak róla, hiszen, ha a férfi megszelídítette, akkor törődni kell vele, akkor dolog van. A férfi letette a poharát, indult a konyhába, hogy enni adjon, a kinek is. Ki ez a szépszemű, lompos nőstény, ez a galád szívrabló, akiért szakad a szál, múlik a fájdalom és valami melegség fut át ismét a lelkén. A szerelem az ilyen, gondolta, amikor kitette a róka tányérjára az aznapi adagot. Igen, a szerelem az ilyen, arctalan, személytelen, fájdalmas és örök, mert szeretni jó, gondolta a férfi, és elérzékenyülten nézte, ahogy a szeretett állat habzsolva eszi az elé tett ételt.
