Róka rege róka – Egy igazi mese a háromlábú rókáról

Bővül a Keddi Rókaklub tagsága, így a mai bejegyzésben egy igazi mesét osztunk meg, amit Mátétól, a nagy túrázótól kaptunk.

Róka kedvelők nem csak Vérteskozmán vannak, hanem országunk, sőt bolygónk számos helyén barátokra találnak a vörösbundás állat rajongói. A mai Rókaklub nem a kozmai rókákról szól, hanem egy nem is olyan távoli rokonukról, aki Székesfehérvár és a keleti Bakony közötti területen él. 

A Hegyek Között Facebook oldal adminisztrátorától, Ilku Mátétól kaptunk egy rövid ismertetőt, és egy igazi szép mesét a  háromlábú rókáról.  

Egy éve vásároltak egy telket a Keleti – Bakony dombjai között egy erdő szélén. Az erdő felőli végén van egy kotorék, tavasszal bekamerázták, de akkor nem sikerült lekapni, ki lakik benne ezért átrakták a kamerát az erdőbe. Ott rendszeresen feltűnt egy négylábú róka. Nyáron végig pókhálóval teleszőtt volt a kotorék bejárata, a jó idő miatt -gondolták- nem volt használatban. Majd jött a hideg, és a pókháló átszakadt, beköltözött valaki!

November végén tűnt fel Háromlábú Rege először a kamerán, majd utána rendszeresen többször is, viszont a négylábú róka is jött, mindig ugyanúgy. A kotorékban többen is lakhatnak, akár három róka is lakhat egyszerre egy üregben.

Tavasz végén fognak Mátéék kiköltözni, és még gyakrabban meg tudják majd figyelni az ottani vadvilágot.

Hogy Regének miért van három lába, azt nem sikerült kideríteni, azért következzék a Rege regéje!

Rege, a háromlábú róka

Hol volt, hol nem volt, a Bakony szelíden hullámzó dombjai között, egy udvar közepi kotorékban élt, éldegélt Rege, a háromlábú róka. Ezt az erdőszéli kis tisztást Holdudvarnak hívták. Történt egyszer, egy holdfényes éjszakán, hogy eme üreg tiszteletteljes lakója megéhezett, s mint ez ilyenkor lenni szokott, elindult betevő után nézni. A környék dúskált mindenben mi szem szájnak ingere, így Rege a hideg hosszú telek kivételével sohasem éhezett, s akkor is inkább a meleg fészek marasztalása miatt hagyta ki olykor – olykor a vacsorát.

No, de most kellemes volt az idő, így az történt, hogy az erdőben elemózsia után kutatva hangos neszezésre lett figyelmes a közelben. A rókák óvatos népség lévén, s mert ravasz, okos lények, Regét sem hajtotta a kíváncsiság a hang irányába. Megtanulta már rég, hogy a veszély mindig váratlan helyekről érkezik, ezért jobbnak látta halkan elosonni egyenesen a másik irányba. Futás közben váratlan dolog történt. Jobb hátsó lábába éles fájdalom hasított, majd szinte ájulás közeli állapotba került. Maga sem tudta, hogyan jutott el Holdudvar határáig. Odaérve viszont fájdalmas kimerültségében összerogyott. Nem tudta meddig fekhetett ott, s a nap hányszor ehette meg az éjszakát, de mikor magához tért, az összes barátja ott ült felette. Az ősöreg Őz apó, Ölyv Ödön, Nyúl Nándor, Nyest Erős, Csipke Róka és Borz Dönci a szomszédos kotorék lakói. Nagyon betegnek érezte magát, barátai hazavitték és ágyba dugták. A következő hetekben ki sem mozdult, gyógyult és búslakodott. Búslakodott, mert elvesztette jobb hátsó lábát. Szomszédjai ápolgatták, szórakoztatták és etették. Csipke Róka gyakran kedvenc ételeit készítette el neki, Borz Dönci gyógyfüveiből főzött teákat, Nyest Erős az édességekben volt profi, Nyúl Nándor messze földön híres vicceivel szórakoztatta, Őz apó pedig réges-régi meséivel ápolta a lelkét. Ahogy telt múlt az idő, egyre erősebbnek érezte magát és eltökélte, hogy ő ugyan megkeresi elveszejtett lábacskáját. Nyár végére elég erősnek érezte magát, hogy nyakába vegye a dombokat, erdőket, mezőket, völgyeket.

Felkereste az összes környékben élő közeli vagy távoli ismerősét, idegenekhez kopogtatott be, hogy nem látták-e a lábacskáját.

– Jó napot kívánok Varjú urak! Nem láttak egy róka lábat? Elvesztettem, s szeretném megtalálni.

– Kárrr, kárrr ifjú Uraság, de mi ugyan nem láttuk – felelték a mezőn kapirgáló varjak.

Még messzi rokonait, Toportyánékat is meglátogatta a távoli hegyek legtávolabbi szegletében.

-Sajnáljuk Rege, de mi sem láttuk szegény lábacskádat.

Teltek múltak a hónapok, de csak nem került elő az elveszejtett végtag. Majd újra kitavaszodott, s a mi ifjú kománk olyan sok helyet bejárt, oly sok mérföldet megtett, hogy már nem is érezte lába hiányát. Mondhatni szinte tökéletesen megtanulta használni megmaradt három lábát. Nem bánta meg azt sem, hogy ily nagy utakra vállalkozott, megismerte a környék összes zegét – zugát. Új barátokra tett szert, kik néha még csatlakoztak is hozzá a nagy kutakodásban.

Innentől minden évben, nyárközép napján hatalmas összejöveteleket tartott régi és új barátainak, hogy megemlékezzenek elveszett lábáról. Ezzel egy boldogabb élet vette kezdetét. Ezentúl egyik nap sem unatkozott, még a hideg téli éjszakákon sem marasztalta otthon az ágy melege. Nem telt el nap, hogy barátaival ne találkozott volna. A vidéket járta, élvezte a nyíló virágok illatát, a meleg szél simogatását, a Hold fényének ragyogását, a hó ropogását a mancsa alatt.

Aztán eljött egy nap mikor a szomszédjába emberek költöztek, de ez már egy másik mese. Ez a rege pedig még sokáig fennmaradt unokáról unokára szállva a dombok között élő Háromlábú róka Regéről.

Máté M. Ilku