A falu, amelynek nem kell reklám – Címlap sztori 1982
„Nagyítóval figyeljük, ki mit csinál a házával” – Ötlet Magazinban, 1982-ben megjelent cikk, amely megszólaltat három lakost és ízelítőt ad az akkori Kozmáról, bemutatja a falvak akkori helyzetét Magyarországon.
Vissza a természethez – hirdetik a nyugati prospektusokban a vidéki programokat. S bizony borsos árat kell fizetnie annak, aki netán tehenet akar fejni, állatokat etetni kikapcsolódásképpen. Nálunk a falusi turizmusnak ez a módja még ismeretlen, egy másik típusának azonban egy falu már köszönheti újjászületését.
Tanács? Az nincs Vérteskozmán, menjen Gántra. De talán én is segíthetek, -tette le a teli vödör vizet a megszólított asszony. Házat vagy telket akar venni? Itt már minden elfogyott – folytatta kérés nélkül is, miközben a házba invitált. Cseke Sándorné (régi Vk23)- így hívták az asszonyt a falu állandó lakosai közé tartozik. Ahhoz a 13 családhoz, akik a nagy elvándorlási hullám ellenére is helyben maradtak. Kié a több tucatnyi ház? Városiaké, akik a pihenést, a kikapcsolódást ebben az apró faluban vélték megtalálni.
A történet még a hetvenes évek elejére nyúlik vissza. Akkoriban Vérteskozma potenciális Gyűrüfünek számított. A mind több megüresedő, elhanyagolt parasztház biztos jele volt a pusztulásnak. Sokan megjósolták, Vérteskozma is Gyűrűfű sorsára jut, azaz elnéptelenedik. Csupán a véletlennek, vagy inkább egy jó szemű budapesti építésznek köszönhető, hogy a vég mégsem következett be. Jurcsik Károly (Vk39) megvette az egyik elhagyott parasztházat és üdülővé alakította. Példáját sokan követték, s a kihalásra ítélt kis telepesfalu lassan viruló üdülőhellyé alakult.
Az ideérkező turistát ma már egyedülálló látvány fogadja: a házak egységes stílusban – tornáccal, nyeregtetős megoldással – fehérre meszelve sorakoznak az út mentén. Mindegyik rendben tartva, kívülről nem is igen lehet eldönteni, hol laknak az őslakosok, s hol az üdülők.
– Akar a városiakkal is beszélni? – vált témát idegenvezetőm, megértve, hogy ezúttal nem telek iránt érdeklődővel van dolga. Menjünk talán Thoma Leventéékhez, (Vk40) érdemes az ő házukat is megnézni.
Valóban. Bár ez a parasztház látszólag olyan, mint a többi – fehérre meszelt, tornacos -, azért egyedi vonások is felfedezhetők rajta. A belső elrendezés – a meghagyott füstöskonyha, az összegyűjtögetett cserépdarabokból helyreállított kályha, végképp az egyéni ízlés jegyeit viseli.
– Két ajánlott terv létezik – magyarázza a házigazda, Thoma Levente – ezért a hasonlóság. Így viszont megőrizhető a falu egységes képe, a házak egy stílus jegyeit viselik, ettől olyan harmonikus az egész. Kár, hogy minden igyekezetünk ellenére már akad egy tájidegen ház. A tulajdonos mindenáron ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, Balaton-felvidéki stílushoz, s nem volt tekintettel a kis közösség terveire.
Azóta mi szinte káderezzük a leendő vevőket.
Meg akarjuk akadályozni, hogy még egy tájidegen házat felhúzzanak, s ezzel elrontsák a faluképet. Mert most gyönyörű, híven őrzi a régi hagyományokat.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem – szól közbe a feleség -, kinek a révén jutott ide?
Mert – teszi hozzá magyarázólag ide általában ismerősök közvetítésével jönnek az érdeklődők. Csak úgy maguktól ritkán. Szerencsére, Vérteskozma eldugott falu a hegyek között, így kevesen ismerik. Az átmenő turistákat kivéve ritkán téved ide idegen.
Nem volt más hátra, bevallottam: a legutóbbi időkig Vérteskozmának még a nevét sem hallottam. Csupán a célirányos keresgélés, na és egy ismerős elbeszélése alapján hallottam, illetve olvastam erről a mesefaluról. Mert amit írtak, s mondtak róla, az valóban meseszerű. Míg másutt fokozatosan elsorvadnak a hasonló aprófalvak, Vérteskozma kivirult. Több építész összefogott, védetté nyilváníttatták, társadalmi munkában terveket készítettek, és mellesleg felkutatták, s leírták a falu történetét. Akárhogy is nézzük, Vérteskozma ma történelmének legszebb fejezetét éli. Korábban, a ki- és betelepítések, a nagy elvándorlási hullám hatására az egykor 400 lakosú községből halálra ítélt falu lett.
A hetvenes évekre a régi 66 házból 23-nak már a nyomát sem lehetett megtalálni, s a többinek is legfeljebb ha a felét lakták. Most pedig? Mindegyik helyreállítva, rendben tartva, fehérre meszelve.
-Nincs még egy ilyen szép hely Magyarországon – mondta újabb vendéglátóm, Mankher Endre. (Vk55)- De hogy valójában milyen gyönyörű, arra mi is csak egy fényképalbumot nézegetve jöttünk rá. Mindenesetre Vérteskozma a jó példa arra, nem kell külföldre menni, hogy szépet lásson az ember.
Most azonban nagyitó alatt figyeljük, ki mit csinál a házával. Nem engedjük a mostani faluképet elrontani.
A belső berendezés itt is egészen különleges. A falon, s a polcokon cserépedények, korsók – a gyűjtögetés eredményei. Mint, ahogy a cserépkályha is az. A bútorok már újak – ez is inkább az egy-két szúette darabhoz viszonyítva derül ki, mert a stílus az a régi.
– De van is munka bőven – jön vissza ismét a házigazda – az agyaggal állandóan törődni kell. Szigetelni belülről, akkor a nedvesség kifelé szivárog. Ott meg rendszeresen meszelünk.
A barnára pácolt fakerítés, a sötétbarna fagerendák, s meg megannyi asztalos-, kőműves munka Mankher Endre keze nyomát viseli. Mint, ahogy a többi házban is az évek során lassan ezermesterré váltak a férfiak. A látogató csak irigykedhet: most már csupán a szépet látja, azt, hogy az egyes házakból mit tudott kihozni egy-egy ügyesebb tulajdonos.
Irigykedhet az itt kialakult közösségért is, mert valahogy ez is inkább csak a mesékben fordul elő, semmint a valóságban. S elgondolkodhat: ha a falusi környezet ilyen örömet, sikerélményt, kikapcsolódást kínál a városi embernek, akkor hogy lehet, hogy az aprófalvak még most is kihalóban vannak? Vagy a kivétel erősíti a szabályt, s szükségszerű, hogy így legyen? Nem valószínű, hogy ilyen szabály létezik. Mint, ahogy az is hihetetlen, hogy ne lenne még néhány Vérteskozmához hasonlóan szép környezettel megáldott falu, amit még meg lehetne menteni, s üdülésre használni.
De kinek kellene kezdeményeznie, felkutatnia – ez itt a nagy kérdés. Mert ilyen spontán közösségek valóban ritkán jönnek össze. Ehhez már majdnem csodára lenne szükség, vagy legalábbis még néhány lelkes építészre, falurajongóra.
Kocsi Ilona írása az Ötlet magazinban, a Címlap-sztory rovatban jelent meg 1982. Augusztus 5.-én.
Jurcsik Károly (Vk39) gyűjteményéből.
