A keleti boszorkány zellerfőzeléke
Recept is meg nem is, de várat sok mindenből lehet építeni. Vacsorát is.
VértéskozMa ÍrásMa.
Kedves Olvasó!
Zellerfőzelék??? Na ilyen étel természetesen nincs, és aki ilyet olvas, az azonnal be is csukja a gépet, mert hát milyen ember az, aki a zellerből főzeléket csinál. Mint tudjuk, nagy az Isten állatkertje, sokféle teremtménynek ad otthont, és persze olyanoknak is, akik ilyen, és ehhez hasonló galádságokra képesek. De a történetet egy kicsit régebbről kell kezdeni, már ha az Olvasónak van még kedve tovább olvasni az írást, mert épp nincs jobb dolga.
Aki járatos a tündérek, sárkányok és boszorkányok világában, mert gyermekkorában sok mesét olvasott, vagy a drága szülei ilyen mesékkel próbálták rávenni arra, hogy végre már aludjon, és ők is lepihenhessenek az órákig tartó küzdelem után, szóval aki ezeket ismeri az tudja, hogy létezik a nyugati boszorkány, aki gonosz, és csak azzal foglalkozik, hogy megnehezítse az életed, meg van a keleti boszorkány, aki jóságos, mindenben segít, símogatja az orcád, kisegít a bajból és persze rengeteg ötletet ad, hogyan éld az életed, hogy boldog légy.
Amikor Kozmára költöztem, már az első napokban találkoztam vele, de azt még nem tudtam, amit most már a fejemben tartok, hogy a jóságos keleti boszorkányok is tudnak varázsolni, és persze nekik sem lehet nemet mondani, mert annak súlyos következményei lesznek.
Ezt onnan tudom, hogy amikor panaszkodtam neki, hogy fáj a térdem, nem tudok rendesen járni, a lépcsőkön meg csendben meghalok, na akkor ez a drága keleti boszorkány vasalóval melegített kelkáposzta levelet javasolt, azt tegyem a térdemre, mert az segíteni fog. Magamban kicsit mosolyogtam, hazamentem és persze a kelkáposzta levélből rakott kel lett.
Másnap reggel köröm nőtt a fülemen, pikkely nőtt a hasamon, és viszketett a talpam, amit a fülemen növő körömmel lehetett csak vakarni. A drága keleti boszorkány így büntetett, mert lehet neki nemet mondani, de rohadtul nem érdemes. És még egy szó sem esett a zellerfőzelékről, de ennyi kellett ahhoz, hogy a kedves Olvasó megértse, mi miért történik.
A napokban ez a drága asszony, akiről tudjuk, hogy ő a keleti, szóval felhívott, hogy nem akarok-e egy kis zellert, mert hogy van bőven, jó volt a termés és szívesen megosztja velem. Már majdnem nemet mondtam, mert a gulyáslevesbe, ahova tenni szoktam, most épp nem kell, mert a hús drágább most mint a lazac, abból meg milyen a gulyás, szóval épp nem kell. De eszembe villant a köröm a fülemen, így szélesen mosolyogva igent mondtam, mert nem tudtam mi vár rám. Menny és pokol együtt, de akkor még bíztam abban, hogy az életben sok problémát megoldottam, hiszen voltam házas, voltak gyermekeim, akiket sikerült is felnevelnem, kiszolgáltam tucatnyi főnökömet, voltam szerelmes is, tehát megjártam a pokol minden zugát, így egy kis zeller nem okozhat problémát. Hát, de.
Kezdjük azzal, hogy ennek a drága asszonynak a párja, a jóságos Barna bácsi, ki ne ismerné Őt Kozmán, valami fatális hiba miatt a gumós zeller helyett szárzellert ültetett, de azt is becsülettel felnevelte, ahogy kell. Gyereket, növényt felnevelünk, bármilyen is legyen, nem számít, még ha kicsit hibás is, de a miénk, felelősséggel tartozunk érte, tehát vigyázunk rá és megpróbálunk minden tőlünk telhetőt neki megadni. Aztán lesz ami lesz, ez már nem a mi dolgunk, hanem a Teremtőé.
Na a Teremtő meg tett egy kis tréfát, és hatalmas zöldtömeg lett az apró magokból, amit szárzellernek hívnak. Ennek is vannak hívei, de azok inkább nyugatabbra élnek egy szigetországban, amit Angliának hívnak, mert azok nem ismerik ennek gumós változatát, de ez legyen az ő dolguk.
Ez a drága asszony, akiről tudjuk, hogy ő a keleti, egy hatalmas csokor, pontosabban egy szénakazalnyi zöldet nyomott mosolyogva a kezembe, hogy tessék, szívesen adom, kezdj vele valamit.
Amikor otthon letettem a konyhapultra a halom zellerzöldet az írdatlan vastag száraival együtt, gondoltam ez pont olyan mint a csalánzöld, csinálok egy jó kis csalánlevest, csak épp zellerből. Biztos pikáns és egyedi lesz, mert ilyet még úgysem csináltam, ideje kipróbálni. Mivel más dolgom épp nem akadt, és kezdtem éhes lenni, belevágtam. Akkor még nem sejtettem, hogy az életemmel játszom, mert a hirtelen felugró vérnyomásom, és a hisztériás rohamok kikezdik majd az egészségem. A folytatást csak erős idegzetűeknek ajánlom, mert az alábbi ámokfutásra nincs épeszű magyarázat.
Kezdem azzal, hogy egy vájlingba tett tésztaszűrőbe lecsipegettem a leveleket a vastag szárakról. Langyos vízzel felengedtem a vájlingot, hogy ázzon a levél, mert ha csak lemosom őket az kevés lesz, csikorogni fog a fogam alatt.
A visszamaradt rengeteg zellerszárat apró darabokra vágtam, és szintén egy műanyag szűrőbetéttel ellátott edénybe tettem, amit langyos vízzel feltöltöttem. Ez eddig csak négy edény, de ez csak a kezdet. Órák múlva, amikor már fogyott a türelmem, az alaposan leöblített leveleket lecsöpögtettem, és megnéztem mi maradt a vájling alján. Kb egy ujjnyi homokot találtam, így megnyugodva folytattam az ámokfutást.
Az ötödik edénybe két kanál vaj, ment rá egy apróra vágott vöröshagyma és pirítottam, amíg lett egy kis színe. Amikor jónak gondoltam, mentek a zellerlevelek is majd két pohár vízzel felöntöttem. Tettem bele egy leveskockát, jó adag vegetát, őrölt borsot, kiskanál csilikrémet, és fél szerecsendiót. Kis lángon csendben forraltam kb 20 percig, mert ennyi elég volt ahhoz, hogy kissé elmenjen a zöld íz, és megfelelő állagot kapjak.
Az apróra vágott szárak a hatodik edénybe kerültek, jó sok vegetával, kellően felöntve, majd kb 25 percig csendes forralás következett.
Az évek óta nem használt robotgépet kicsomagoltam és örültem, hogy még emlékszem arra, hogyan kell összeszerelnem. Először a turmixedény került a gépre, ebbe mertem a zellerleveleket, hatalmas adag tejföl, jó kanál liszt és elegendő főzőlé kíséretében. Addig járattam a motort, míg elég selymesnek nem találtam az eredményt, amit a hetedik lábosba öntöttem, és folytattam az őrületet.
Amikor a szárakat is elég puhának gondoltam, lecseréltem a robotgépről a turmixot és feltettem a késes darálót, mert az kell ide, gondoltam. Megtöltöttem a megfőtt szárakkal, ment rá egy kis főzőlé, és hajrá. A gép tette a dolgát, de öt perc után sem akart selymes lenni, így feladtam. Lett amilyen lett, gondoltam, és beleöntöttem a hetedik edényben pihenő levelekre. De csak azért, mert már nem volt nyolcadik edényem.
És eljött az igazság pillanata. Kanalat fogtam, kis tálba kiszedtem egy keveset, vártam, hogy kicsit hűljön, és akkor mehet. Nem volt rossz, de nem is volt jó. A csalánleves kicsit fokhagymás spenót ízű, ez meg nem volt zeller ízű. Inkább olyan volt, mintha a lekaszált zöld füvemet kicsit megborsozva megfőztem volna. Fogtam egy tányért, mertem bele egy jó adagot, a tetejére szórtam egy kis parmezánt és törtem rá pár darab svédkenyeret, és végre megebédeltem. Délután ötkor. Nem volt rossz, de jó sem.
A sovány ebéd után felálltam az asztaltól és a konyhapultra pillantottam. Ez a látvány fogadott.
Rengeteg edény, hét lábos, egy teljes robotgép felszerelés, a visszacsomagolás őrületéről nem is beszélve, meg a tányér és persze a sok szemét.
Kínomban elmosolyodtam, mert ez az állapot pont olyan volt mint az életem, gondoltam. Rengeteg munkával létrehoztam valamit, aminek sok értelme nem volt, meg lehetett enni, de azért ennél lehetett volna jobb is az eredmény.
Mindez amit fentebb leírtam kb két órát vett igénybe az életemből, és akkor a mosogatást, rendrakást nem számoltam, ami még egy órát lopott el tőlem.
Három óra küzdelem egy tál zöld fűlevesért, brávó, megérte, gondoltam. Hogyan tudnám ezt a keleti boszorkánynak meghálálni, tettem fel magamnak a kérdést, de csak óvatosan, mert hiszen tudjuk, ha kikezdünk vele, köröm nő a fülünkön.
A legjobb megoldásnak azt találtam, hogy viszek kóstolót. Nem keveset, sokat, mert hogy a hetedik öt literes lábosom majdnem színültig telt ezzel a zöld trutymóval, szóval lett elég.
Fülig érő mosollyal meséltem ennek a drága asszonynak, milyen remek délutánt töltöttem el a zellereivel, és sunyi módon felkínáltam kóstolásra amit hoztam, ami nem volt kevés. Meglepetésemre dícsérő szavakat kaptam, hiszen ez a drága volt a keleti boszorkány, aki csak jót tesz, és jót akar. Nem hittem a fülemnek, de akkor Barna bácsi, aki azért mindig a földön jár, mert hát egy férfinek ez a dolga, szóval ő is kóstolt, majd mondta az igazságot, szóval “ ez egy jó kis főzelék, holnap süssünk rá egy kis kolbászt, azzal tökéletes ebédünk lesz” mondta és még egyszer merített a kanalával.
Csodálkozva néztem rájuk, és akkor mint a péklapát, ütött arcon az a régi szovjet közmondás, hogy “ de gustibus non est disputandum”, ami kozmaiul azt jelenti, hogy nem tudsz olyan rosszul főzni itt Kozmán, hogy az valakinek ne legyen fínom. Mert mint a postaládáink, sokfélék vagyunk, és sokféleképp éljük meg napjaink, meg persze azt is amit főzünk. És akkor már nem is utáltam annyira azt a feleslegesnek tűnő három órát, amit ezzel a hatalmas zöldtömeggel töltöttem. Így lett a zellerzöldből gulyásleves helyett főzelék, és a keleti boszorkányból jótündér.
Itt a vége fuss el véle…szólt a régi mese is, meg ez is.
