A pénztáros
A férfi idegesen ült le kedvenc foteljába és próbálta kinyitni az imént vásárolt ír whiskey üvegét, de nem ment. Remegett a keze, kapkodott, a csavarzár meg természetesen körbe forgott, ahogy kell. A dolgok megint küzdöttek ellene, és ezt nagyon útálta. A vidéki háza volt ilyen évekig, harcolt ellene mindenkor, amikor csak lehetett. Hol egy szög, hol a slag, hol a talicska, meg a létra, a kályhákról nem is beszélve, de a kalapács is eljátszott vele többször, szóval a dolgoknak saját elképzelésük volt a világról, és ezt a férfi nagyon nem szerette.
Nem értette, mitől ez az idegesség, mitől vett erőt rajta valami megmagyarázhatatlan rossz érzés, mert hogy igazából nem volt miért. Legalábbis hirtelen nem tudott rá magyarázatot adni. Na erre kellett az első pohár whiskey, amit a nagy nehezen magát megadó palackból kitöltött magának.
A drága nedű selymesen folyott végig ahol kellett, ott belül, nemcsak a torkán, hanem a háborgó lelkén is. A férfi várt kicsit, hogy hasson és várta, hogy ez az ideges remegés végre elmúljon.
Nem múlt. Kitöltötte a második poharat is, de várt vele. Azért ennyire nem kell sietni, hiszen még csak dél volt, és hát hosszú még a nap. De a rossz érzés továbbra is ott ült a mellén mint egy nagy fekete macska. Akkor most mi van? kérdezte magától, de a válaszra várni kellett. Pont addig, amíg a második pohár ki nem ürült, és akkor valami elkezdődött ott az elméjében. Az alkoholnak azért van egy nagyon jó tulajdonsága, ha találkozik a kissé berozsdásodott elmével, szóval elkezdenek egymásra jótékonyan hatni. A rozsda pereg, az elme tisztul, és jönnek elő az emlékek, a régmúltból és persze az elmúlt fél órából is. A férfinek csak az volt most a dolga, hogy ezeket a felbukkanó képeket összeszedje, és megpróbálja valamilyen sorrendbe rakni, hogy kiderüljön, mi a frász baja is van.
Vásárolni volt a közeli város méltán népszerű szupermarketjében, ahol a vásárláson kívül nézelődni is szokott. Volt egy visszatérő vágya, hogy találjon magának egy társat a hátralévő életére, mert hogy hosszú ideje egyedül élt. Persze korban hozzáillőre gondolt, mert azok az idők rég elmúltak, amikor a fiatalabb korosztály iránt érdeklődött. A korához illő, jóarcú, kedves nőt keresett, persze nem máshol, mint ahova járni szokott, a boltba. Máshova nem ment, nem kedvelte az embereket, nagyon. Szóval megállt az egyik gondola előtt és szétnézett.
A valóság pofán csapta. Korosztálya asszonyai elhízottan, csapzottan, papucsban, spagettipántos trikóban, izzadtan, szinte mindegyik. Mögöttük a fáradt arcú és szintén disznóra hízott, levegőt alig kapó, szerencsétlen férjek, akik a bevásárló kocsit tolva dühösen nézték az előttük totyogó nőt, akit egyszer szerelemből elvettek, hogy mivé lett, mivé lett az életük.
Nem tartott sokáig a nézelődés, mert nem talált olyan arcot, amibe szívesen nézett volna, mondjuk reggel, ébredés után. Kedvenc standupos humoristája jutott eszébe, aki ilyen esetekre azt javasolta, hogy gondoljunk valami nagyon rosszra, és örüljünk, ha nem következik be. A férfi is ezt tette, kinézte magának a legnagyobb termetű, papucsos feleséget, kis bajuszkával az orra alatt és elképzelte, ahogy reggel ez az arc ébreszti fel. Beleborzongott és azonnal abba is hagyta ezt a játékot, mert valami más kötötte le.
A gondola ahol megállt, a pénztár közelében volt és a halk pittyegés, amit a lézeres vonalkód olvasó adott ki magából, szinte megnyugtató háttérzajnak hatott. Bip-bip-bip, és megint bip-bip-bip, folyamatosan, ahogy a villámkezű pénztárosok húzták végig a termékeket az üveglapon, a szerencsétlen vásárlók meg próbálták a kocsiba pakolni a repkedő árukat. Amíg nézelődött és feleséget keresett magának, ez a bip-bip háttérzaj szinte megnyugtatta, mint az egyenletes szívverés az EKG készülékeken. Azonban történt valami hiba a rendszerben, ahogy az ő EKG-jában is, szóval a leolvasó fibrillált, mint ahogy az ő szíve sem vert rendesen, szóval a bip-bip-ből hirtelen bi-bi-bip lett. Először azt hitte valami tévedés van a fejében, de nem. Kis idő múlva megint fibrillált a szíve, pontosabban a pénztáros keze, és megint jött a bi-bi-bip.
Na ekkor beugrott egy történet, amit egy olyan asszony mesélt a férfinek, akivel pár évet együtt töltött, és ez az asszony is pénztáros volt egy hiperben, és az ő keze is olykor fibrillált.
A hiperekben a személyzet szintén emberből van. Senki nem csomagol magának ebédet vagy uzsonnát, hiszen ott van minden a pultokon. Ebédszünetben le kell venni amit megkívánsz, csak nem a pénztár felé mész, hanem az ebédlőbe. És bizony vannak olyan áruk is, amelyeknek a szavatossága mindjárt lejár, azt ki kell dobni. De ha ott van épp a bevásárló szatyor, na akkor abba kerül. Meg hát lejártnak lehet nyilvánítani olyan dolgot is, ami még nem az, ki tudja, ha már megettük. Szóval a dolgozói fogyás igen jelentős, de a pénztárosok dolga, hogy ezt a hiányt valahogy rendezzék. És akkor a pénztáros kinéz magának egy olyan madarat, akiről látszik, hogy nem fejszámoló művész, akiről látszik, hogy nem kisnyugdíjas, akinek a kosarából drága piák lógnak, szóval ilyenkor duplán pittyog a gép. Kicsi a lebukás veszélye, ezek nem jönnek reklamálni, mert nekik ez nem tétel, fejezte be a történetet a férfi fejéből előtörő emlék, a pénztárosnő, akivel élt.
A férfi elméje azonnal kitisztult és most már világosan látta, és persze hallotta is mi történik vele ott, a pénztárak előtt, bambulás közben. Nem a fülével volt a baj, hanem a pénztárosokkal. A bip-bip-bip-bip olykor megszaladt és bip-bi-bi-bip lett, és pontosan látott már mindent. Az előtte lévő vásárló csak pár kiflit, egy tejet, felvágottat, meg két almát vitt, az ő kocsija viszont rogyásig, és igen, az üveg ír whiskey is ott virított feltűnően a zöldségek, meg a dobozos tej között. Mert szerencsére megtehette, mert végre nem kellett néznie az árakat, mert végre azt vásárolt amit akart, és nem azt amire tellett, mint gyermekkorában.
Szóval amikor a szalagra pakolt árukat a pénztáros elkezdte a vonalkód olvasó előtt elhúzni, akkor jöttek a bip-bip-ek. És igen, fibrillált a gép, bi-bi-bip is volt. Többször. Nem nézte a pénztáros kezét, pakolta be az árukat a kocsiba, de egyszer, egyetlen egyszer felkapta a fejét a bi-bi-bip-re és akkor meglátta a kezet.
A pénztáros fiú, mert fiatal suhanc volt, kinézte magának, mint olyan madarat, akinél ezt a játékot el lehet követni, és a jobb kéz, amivel az árukat fogta, elindult balra. De egy villámgyors mozdulattal vissza a kiindulási pontra és megint balra. Bi-bi-bip. Kétszer húzott, aztán ment minden tovább. És akkor megint bi-bi-bip. Megint kétszer húzott. A fiú keze villámgyors, ezt a mozdulatot alig lehet követni, meg olykor, ha a leolvasó nem olvas rendesen, ez a mozdulat legálisan is elkövethető, mert még egyszer le kell húzni. Csak a fül ilyenkor is éber, és a férfi füle ezt megjegyezte.
A férfi fizetés után azonnal össze szokta gyűrni a blokkokat, nem akarta tudni, hogy hol, hogyan és hányszor verik át, lopják meg, mert nem akart a balekságával szembesülni. Ösztönös védekezés volt, mert megtehette. De most valamiért a blokk ott volt a zsebében. Eltette, mert érezte, hogy itt valami nem stimmel, itt valaki nagyon csúf játékot játszik, és a kuka helyett a zsebében landolt a papír.
Felvette a szemüvegét és szép lassan végignézte a tételeket. És ott volt a bi-bip nyoma, háromszor is. Egy üveg whiskeyt vett, a blokkon kettő volt, egy csomag sertésszüzet vett, a blokkon kettő volt, egy nescafét vett, a blokkon kettő volt. Összeadta, és majdnem tízezer lett a vége.
Megnyugodott. Most már tudta, mitől volt az a rossz érzése, mitől ült a macska a mellén, mitől remegett még mindig a keze. Ettől a tehetetlen dühtől. Nem az összeg, bár az sem volt kevés, hanem mert baleknak nézték. Őt, a kost, stíria oroszlánját, aki a fényt is meghajlítja, ahogy ezt valahol már megírtuk, szóval, hogy hülyének nézte egy suhanc, és mosolyogva, udvariasan vágta át.
A férfi ekkor kiment az autójához és a csomagtartóból kivette azt a fekete, lapos kis dobozt, amit a bevásárló kocsi kerekei között lévő, így a pénztáros fiú által nem látható rácsra tett, ahova az ásványvizeket szokták.
Amikor a gondolánál állt és a pénztárgépek bip-bip csipogását hallgatta, a fibrilláló kéztől valami hirtelen rossz, valami megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt. Itt valaki át akarja majd verni, ahogy a többi vásárlónál látta, itt engem meg fognak alázni, gondolta akkor, és ezt utálta. Életében számtalanszor volt ilyenben része, és csak sokára alakult ki benne az ösztönös védekezés képessége, az, hogy felkészüljön az ilyen helyzetekre, ha egyáltalán ilyenekre fel lehet készülni. De most szinte önkéntelenül lépett oda ahhoz a polchoz, ahol a szerszámokat tartották, és emelte le a kis, fekete, lapos dobozt. Ez lesz a biztosíték, ha megtörténik az alázás. Ha nem lesz ilyen, és nálam nem lesz bi-bi-bip, akkor majd visszaviszem, gondolta ekkor. A dobozon nem volt mágnescsík, ezt alaposan ellenőrizte, mert a kijáratnál nem akart kényelmetlen helyzetbe kerülni, az nem volt a tervben.
A férfi ölébe vette a kis dobozt és kinyitotta. 65 részes, króm-vanádium dugókulcs készlet, S2-es acélból, racsnis hajtókar gyorskioldóval, lézerjelöléssel. Már régóta vágyott ilyenre, és megörült, hogy a találomra levett doboz, a biztosíték, ilyen jól sikerült. Sajnálta volna visszavinni, sajnálta volna, ha a pénztáros fiú nem vágja át, és a lelkiismerete nyomására, mert még volt ilyen tulajdonsága, vissza kellett volna adnia, szóval ha becsületes lett volna vele a világ. De a világ nem ilyen, a világ megbolondult, gondolta.
Sajnálom, de most egálban vagyunk, mondta magában és kezével végigsimított a csillogó készleten.
