A Tapsi
Mondhatnánk, hogy a novella kitalált történeten alapul, és hogy a történet szereplői kitalált alakok, és azt is, hogy mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve, de nem mondjuk!
A férfi fáradtan dőlt hátra a kedvenc foteljában, kezébe vette papírra nyomott újságját, mert akkor még papírra nyomták és nem ipodon, vagy laptopon olvasta a híreket. Szóval elmerült a saját, meghitt és védett világába, ahova jó volt menekülni. A világ elől, a gondjai elől, az élet elől, mert az mindig újabb és újabb feladatokat vágott az arcába. Alig jutott túl az első pár soron, amikor a fényt, ami az újságot világította meg, valami eltakarta. Valami olyan dolog, aminek ritkán örült, mert hogy nem volt miért örülnie. A fény útjában a férfi felesége állt, kezében egy cipősdobozzal.
Nézd mit vettem a gyerekeknek húsvétra, mutatta, és a dobozból egy öklömnyi szőrcsomó bámulta a férfit.
Annak szava elállt, lélegzet bennakadt, szeme kikerekedett, és már ordítani akart, hogy neeee, ezt neeeee, de inkább csendben maradt. Úgyis hiába, itt már eldőltek a dolgok, neki mint mindig, csak a gyámoltalan belenyugvás jutott.
Kedves jószág, de minek is? kérdezte naivan, és azonnal kapta a választ.
Hogy a gyerekek örüljenek, válaszolta a feleség, és ezzel minden vitát lezárt, mert a gyermekek mindenek előtt. Ha róluk volt szó, akkor krokodilt kellett enni, meg embert kellett ölni puszta kézzel, ahogy a szerelemben. Mert a férfi, ahogy minden apa, szerelemmel szerette a gyermekeit. Mind a kettőt, a babaarcú leányt és a pöcsös fiút, aki a legrosszabb énjével volt azonos, szóval a tökéletes férfit, aki majd lesz. Imádta őket, ezért csendben maradt, és visszabújt az újság lapjai mögé.
Rendben, mutasd meg nekik, mondta, majd próbált újra a sorok között olvasni, de innen már nem volt az igazi. Tudta, hogy elkezdődik most egy olyan játszma, amiben nem lesznek győztesek, és valaki nagyot fog szívni, és tudta, hogy kevés esélye van arra, hogy ne ő legyen az.
A dobozt a kis jószág hamar kinőtte, és a szőnyegpadlós lakást teljes terjedelmében birtokba vette, ahogy az várható volt. A lakásban mindenhol ott hagyta az apró jelzéseit és persze annak illatát. Ezt a férfi egy darabig tűrte, ahogy minden mást is tűrnie kellett, de hát a gyermekek mindenek előtt, gondolta ilyenkor. Végül eljött az a nap, amikor dönteni kellett, és nemcsak neki.
A telefon az egyik reggel elnémult, és ez az állapot napokig tartott. A férfi felesége idegesen reklamált és kérte, legyen már végre férfi, és oldja meg a dolgot. Ilyenkor a férfi másra gondolt, már ami a férfiasságot illette, de csendben tette a dolgát. Négykézláb végig mászott a lakáson, amíg meg nem találta a kanapé mögött a szarrá rágott telefonkábelt.
A nyúlnak mennie kell, mondta, és szemében gyilkos fény gyulladt, vagy most azonnal kivégzem, folytatta, és elindult a konyhába a konyhakésért.
A gyerekek, és a férfi felesége is megijedt, és egyetértettek abban, hogy kell egy megoldás, ami mindenkinek jó. Na a férfi már tudta, hogy az életben nincs ilyen megoldás, az csak valakinek jó, és neki a legkevésbé.
A következő hétvégén fogták a cipősdobozt, amibe már alig fért bele a húsvéti ajándék, és elindultak a férfi vidéki házába, ahol a faluban a házzal kapott öreg is lakott. Amikor megérkeztek, átadták a dobozt a tartalmával együtt, és nem vették észre azt a furcsa csillogást az öreg szemében, ami ritkán volt látható, de most igen.
A doboz, és annak tartalma otthonra lelt az öregnél, és a gyerekek is megnyugodtak, mert volt hétvégi program.
Amikor hétvégenként megérkeztek, máris rohantak megnézni, és persze simogatni a Tapsit, mert így nevezték el. A férfinek persze más név jutott eszébe, de ahogy szokott, senki nem hallgatott rá. Neki inkább a Béla név tetszett, mert gyermekkorában gyakran hallotta, hogy te nyúlbéla. Akkor azt hitte, hogy ez milyen kedves, és éveknek kellett eltelnie, mire rádöbbent, hogy ez igazából mit jelent. Most viszont mindegy volt, és a Béla név jobban tetszett neki, de gondolkodott a Lajoson is. Mert a nyúl, ahogy nőtt, olyan Lajosos lett, bármit jelentsen is ez.
Teltek múltak a hétvégék, és így a nyúl simogatások is, amíg az öreg társat szerzett a húsvéti ajándéknak, és elindult a szerelem vonat. Tapsi párt kapott, és tette a dolgát, ahogy egy hatalmasra nőtt baknyúlnak kellett. Ennek eredményeként az öregnél már egy tucat ketrecben rágták a füvet meg a lucernát a szapora jószágok.
A gyerekek boldogok voltak, az öreg szeme csillogott, a férfi felesége is lenyugodott, de a férfi tudta, hogy ez a vihar előtti csend, csak még azt nem tudta, mikor jön a mindent felforgató vihar, mert annak jönnie kell. A Gondviselő nem engedi, hogy ilyen hosszan boldogok legyenek, mert mindennek ára van, és egyszer ezt az árat meg kell fizetni, gondolta a férfi, és inkább kortyolt egy nagyot a poharából, minthogy ezt a gondolatot folytassa.
A gyerekek boldogok voltak, Tapsi tette a dolgát, a szaporulat gyarapodott, a férfi aggodalma kissé abbamaradt, mindaddig, amíg egy nyári napon az öreg talicskájának hangját meg nem hallotta.
Az öreg vagy a furikjával, vagy a talicskájával járta a falut. A talicskában olykor zöld tököt hozott a férfinak, meg rengeteg gombát, amit a kert mögötti rétről szedett. Mindig hozott valamit, mert adni jó, és ezt az öreg tudta. Tudta, hogy kapni is jó, de adni százszor jobb, és ha van miből, az külön öröm. A férfi megkapta a barátságát, a segítségét, a bizalmát, a két fáradt kezét, amivel követ rakott, betonozott, havat lapátolt, szóval adott a férfinek, amije volt, és ez a férfinek nagyon jól esett. Ritkán kapott önzetlenül, és ezt meg is becsülte.
Az öreg a nyikorgó talicskával az egyik nyári délelőtt megjelent, a talicskában egy hatalmas lábas, fedővel meg egy kockás konyharuhával letakarva.
Hoztam egy kis ebédet, mondta, fogyasszák egészséggel, majd a kerti asztalra tette a hatalmas lábast.
A férfi felesége boldog volt, nem kellett az ebéddel foglalkoznia, maradhat a virágjai mellett, meg végre mindenki azonnal ehet, gondolta. Felkapta a fedőt és belenézett.
Jaj de jó, de mi ez, kérdezte az öregtől. Paprikás, volt a válasz, kicsit csípős, de sok tejföllel így jó lesz, mondta az öreg, majd a bajsza alatt somolyogva elindult a talicskával haza.
A férfi felesége azonnal indult a konyhába, hogy a paprikáshoz nokedlit készítsen, mert azt nagyon tudott. Amikor készen lett, tálalt és a család az asztalhoz ült. A feleség a szépen megterített asztalnál szedett mindenkinek, és a család békében, boldogságban, nyugalomban elkezdte az ebédet.
A gyerekek, szokásuk szerint egymással foglalkoztak, cívódtak, veszekedtek, de lapátolták a finom nokedlit, a gyönyörű paprikással. A férfi felesége is bőségesen szedett, és evett rendesen az ingyen ebédből, csak a férfinak volt valami rossz érzése.
A paprikás csirkében látszódnak a combok, ebben meg a hús kockázott volt. A paprikás csirkében nincs babérlevél, meg szegfűbors, ebből meg kilógtak a levelek, és dagadtak a bors szemek. Paprikás csirkét ritkán készítenek csirkemellből, és azt sem kockázzák, gondolta a férfi, de hamar abbahagyta a kétkedést, mert az étel nagyon finom volt. Végre bőségesen ehetett, és végre jól is lakott.
Ebéd után a gyerekek kirohantak a kertbe, a férfi az újságjába mélyedt, a felesége meg elmosogatott, és a tiszta lábost, amiben az ebédet kapták, oda adta a gyerekeknek.
Vigyétek vissza, és köszönjétek meg az ebédet, mondta és folytatta a pakolást.
A gyerekek nevetgélve rohantak a falu egyetlen utcáján lefelé, az öreg házához. Amikor odaértek, illedelmesen köszöntek, és visszaadták a hatalmas lábost az öreg feleségének. A következő útjuk hátra, a nyulak óljához vezetett, ahol a Tapsi is lakott, hogy megsimogassák, ahogy szokták.
Amikor a ketrecekhez értek, megdöbbenve látták, hogy a Tapsi ketrece üresen áll. Az öreg épp a többi kisnyulat etette, így a gyerekek kérdőre vonták, hogy hova lett a Tapsi.
Az a csibész Tapsi kiszökött és elment Bobi után, Gesztesre, mondta az öreg, kicsit mosolyogva a bajsza alatt.
A gyerekek nevetve örültek, és kiabáltak, hogy jaj de jó, a Tapsi szabad lett végre! Az öreg folytatta a nyulak etetését és csak magában dörmögött, hogy hát igen, a Tapsi szabad lett végre, de nagyon.
