Áfonyakrém Kozmalakó módra
Ahogy azt az előző írásomban említettem, büntiben vagyok. A Gondviselő valamely oknál fogva keményen rámszállt, és egy elég durva csapást mért rám, fene tudja miért. Elég kínosan érzem magam hitetlenként, hogy állandóan vele példálózom, de ilyenkor felmerül a kétely bennem, hogy hátha. Mert a dolgok nem véletlenül történnek.
Az iskolai büntetéseket gyerekkoromban a Baross Sanyival vészeltem át, akit egyébként Bulganyinak hívtunk, mert abban az időben, a hatvanas évek elején, egy hasonló nevű szovjet politikussal volt tele a sajtó meg a rádió, és a gyerek fejünkben ez a név daltapadt. Szóval Bulganyival a hátsó padba kellett ülnünk büntetésül, és akkor mi, hogy ne sírjuk el magunkat szégyenünkben, elkezdtük kinevetni a büntit. Egymásra néztünk, és csúnya szavakat mondtunk, némán, csak a szánkkal tátogtunk, hogy szegény Margit néni, az osztályfőnökünk ne hallja. Minden disznóságot akkor némán átkiabáltunk egymásnak, és könnyesre röhögtük magunkat a büntiben. Mert a rosszat csak nevetve lehet kibírni, és túlélni.
Na nekem is ez az érzés jött elő így, a szenvedésem sokadik napján, amikor rohadtul kívántam már az édeset, és kellett egy megoldás. Ki kellett nevetnem a nyomorom, csúnya szavak helyett valami finomsággal. Ez lett belőle.
Amikor még szabad és boldog ember voltam, mert bármit ehettem, akkor ezt az édességet szinte minden tavasszal, az eperszezonban elkészítettem, és rajongtam érte. Most, hogy már az eper is tiltólistás, meg szeptember van, maradt az áfonya. Abból is a fagyasztott fajta, mert az igazit csak piacon lehet, meg érdemes. De melyik férfi megy egy marék áfonyáért a csákvári piacra? Ott csak szovjet szivattyú, fúrógép, csavarhúzó készlet, fémvágó olló van az asztalokon, mert a férfi szemet ez érdekli. Szerintem ha lenne is ott áfonya, egy fél nap keresés után sem találnám meg, legfeljebb könnyezve álldogálnék a húsos kocsi előtt, és szívnám magamba a tiltott sültkolbász illatát, és nyálamat csorgatva gyönyörködnék a csodás disznósajtban.
Szóval maradt az Aldi, ahol az áfonyát, a habtejszínt és a mascarponét könnyen be tudtam szerezni. Ahogy megérkeztem és kipakoltam a hozzávalókat, azonnal nekiláttam a dolognak. Az áfonyát egy mélytányérba téve a konyhapulton hagytam olvadozni. Fogtam anyukám hatalmas fehér vájlingját, és ment bele a habtejszín. Ebbe egy csipet sót is tettem, mert anyámtól ezt láttam, de mai napig sem tudom, miért kell. Mert, hogy ettől lesz kemény a habja.
A nagy frászt.
Évek óta küszködöm azzal, hogy az én tejszínhabom olyan legyen mint drága anyámé, aki egy ócska, százéves habverővel tíz perc alatt kőkemény habot vert, de sohasem lett olyan. Szóval most is járattam a gépet jó tíz percig, és amikor már füstölni kezdett, és szaga is volt, abbahagytam. A tejszínhab egy kicsit sűrűbb lett, de ezt nem lehetett volna a fejem fölé emelni.
A mascarponét kanállal, kis adagokban belemertem a tejszínhabba, majd a géppel alacsony fordulaton szépen elkevertem. Na ez sem ment könnyen, mert ez a mascarpone nem krémes, hanem majdnem darabos volt. Ilyenkor mehet bele egy, vagy több korty tej, nekem egy jó adag mandulatej segített. Ettől krémesebb, folyósabb lett az állaga, és simára el lehetett keverni az anyagot.
Az áfonya addigra kiolvadt, amibe jó adag steviát tettem, majd a kanállal kicsit összenyomtam a bogyókat, hogy ne legyen annyira darabos, meg hogy elég látványosan levet engedjen. Ezt a gyönyörű színű csodát lassan belekevertem a hófehér krémbe, és örültem a látványnak.
Ahhoz, hogy a szemnek is jó legyen, meg beférjen a hűtőbe, áttettem egy másik tálba az elkészült édességet, és az üres vájlingot bámulva megint gyereknek éreztem magam.
Amikor drága anyám kiürítette ezt a vájlingot, akkor nekem adta, hogy kaparjam, nyaljam ki az épp benne maradt csokikrémet, cukrozott tojáskrémet, vagy épp azt, amivel a vasárnapi süteményt készítette. Ettől a látványtól az ember szeme könnybe lábad, és körbenéz a konyhában, hogy hát hol van itt egy gyerek, akinek adhatnám, hol téblábol egy unoka, akinek a kezébe lehet adni, mert elmosni ezt az edényt a legnagyobb bűnök egyike.
Amikor visszatértem a valóságba, azonnal készítettem magamnak egy adagot, cukormentes zabkeksszel, hogy a struktúrák és a konzisztenciák is összeérjenek, mondaná egy művelt cukrász.
Ennek a receptnek a végén nincs csattanó, nincs dakota közmondás, csak annyi, hogy ezt is megcsináltuk, nosztalgiáztunk kicsit, és az eredmény is elég jó lett. Mára már nem is kell több, induljunk meccset nézni.
