Amikor a székelyből nyugdíjas lesz, avagy a húsos káposzta receptje
Régóta magam főzök, és ebben az sem zavart, amikor nős voltam, és családom volt. Akkor is, meg azért is. Mindenki örült, mert szerettem és tudtam is főzni. Addig a pillanatig, amíg a székelykáposztámat meg nem kóstoltattam egy asszonnyal, aki mostanában törődik velem.
Az asszony, aki már főzött eleget férjnek, gyereknek, unokának, családnak, rokonoknak, szóval olyan olaszos mamma volt, amikor megkóstolta az elé tett tányért, egy furcsa grimaszt vágott, és az én ünnepi székelykáposztámra csak annyit mondott: “ Ez egy húsos káposzta, nyugdíjas módra! Minden hiányzik belőle, amitől ez székely lenne. De ha neked ízlik, egyed.” Majd a tányért elém tolta, a villát meg beleszúrta a káposzta halomba…
Egy férfit sokféleképp lehet megalázni, de a főztjének cikizésével az egyik legnagyobb sebet lehet ejteni az egóján. Belehaltam kicsit és csak annyi kérdeztem, de hát miért?
Nem kellett volna. Mint a géppuska lövedékek, úgy jöttek a nem kívánt válaszok.
Hol a mangalica zsír, hol van a füstölt szalonna meg a füstölt oldalas, a körömről nem is beszélve! Meg a rendes füstölt kolbász, és a rántást is elfelejtetted, a köménnyel együtt! …és miért mostad ki kétszer is a káposztát, te gyilkos!
Az ember ilyenkor, jobb ha visszavonul, rendezi sorait, és próbálja menteni a menthetőt. Igaz, ez tényleg nem székely, de nyugdíjasnak elmegy, igaz. Tudod, én már kóser diétán vagyok, így hát ez sikerült. Az ember próbálkozik, a kóser jó kifogás, gondoltam… De nem, a lapocka nem volt kóser.
Pokoli, megalázó helyzet, ebből nem lehet jól kijönni, gondoltam. De a remény hal meg utoljára, és az elém tolt tányért dühömben befaltam.
És jó volt. És szedtem még egyszer, mert azt hittem, hogy a dühöm miatt ízlett, de nem. Amit főztem, az nekem ízlett, sőt nagyon is. És akkor jött a megvilágosodás, beugrott megint az az örök igazság, hogy az ember igazából magának főz, és ha férfi, akkor meg ezerszer is. Mert önző macsó, és csak az a jó, amit ő maga is szeret.
Újabb próba
Másnap újra kezdtem. A csákvári CBA hentese elég jó, így vettem ott majd egy kiló lapockát. A savanyú káposztánál kicsit hezitáltam, mert a bolti nem az igazi, de hát házit meg honnan a mákból. Férfi nem pöcsöl azzal, hogy eltesz magának egy kis savanyú káposztát, az az okos asszonyok hóbortja. Ők azok, akik nem bírják megállni, hogy ne főzzenek be ősszel több tonna paradicsomot, esetleg szilva vagy baracklekvárt, ne tegyenek el üvegben céklát, vagy uborkát, a savanyított gombáról már nem is beszélve.
Ahogy azt már valahol írtam, a faluban lakik egy csodás keleti boszorkány, aki mindezt tudja, sőt ennél többet is. Mielőtt kedves olvasóim szörnyűlködnének kicsit, engedélyem van e méltán furcsa jelző használatára, mert ez a drága asszony tudja mi a szeretet, és azt is tudja, hogy annak százféle változata létezik, még olyan is, mint az enyém.
Leküzdöttem minden szorongásom és félelmem, meg a hatalmas szégyenérzetem, hogy már megint kérni jövök, de ezt a nemrég szerzett csorbát ki kellett küszöbölnöm, így vállaltam az ezzel járó izgalmakat. Mert mint tudjuk, ha nem teszel kedvére, köröm nő a füleden és pikkely nő a hasadon.
A keleti boszorkány savanyú káposztája attól olyan csodás és egyedi, hogy Barna bácsi saját kezűleg késsel, leírom még egyszer, hogy késsel, nem pedig gyaluval vágja hajszál vékonyra a káposztát, és a csodafűszerek, a három K (kapor, kömény, koriander) meg a három B (babér, bors, birs) miatt lesz egyedi és isteni a végeredmény.
Szerencsére jól viselkedtem és egy hatalmas adag savanyú káposztával, meg rengeteg jó tanáccsal lettem gazdagabb, amit persze soha, semmikor nem fogadok meg, mert hát a kos az ilyen. Mivel a többi hozzávaló már volt otthon, így nekiláttam az újabb próbának.
Mangalica zsír helyett sima olajon két fej vöröshagymát pirítottam, de igazából. Már a széle kezdett barnulni, amikor jónak gondoltam és lehúztam a platniról. Kicsit pihent, majd ment bele rengeteg őrölt pirospaprika, majd utána szintén jó sok piros arany, előbb az édes, majd jó adag csípős is, mert szeretem. Ment bele őrölt bors és egy jó kiskanál só. A még forró olajban a fűszereket elkevertem, majd öntöttem rá egy jó adag hideg vizet, ami kicsit lehűtötte, de oldotta az anyagokat. Ezután beleöntöttem az előre felkockázott húst és a szokásos módon, szép lassan, kb háromnegyed óra alatt megfőztem a lapockából készült pörköltet.
A savanyú káposztát egy másik lábosba tettem, majd jött a kóstolás, de az rendben talált mindent. Pont jó lett, nem túl savanyú, nem túl sós, nem kellett kiáztatni, szóval pont olyan, amilyennek lennie kellett. A kedves boszorkány érti a dolgát, ezért imádjuk.
Ment közé jó néhány babérlevél, kevés kömény, meg egy hatalmas kavarás, majd megvártam, amíg a pörkölt puhára fő. Nem fél puhára, hanem teljesen. Mert a fogaimnak így lesz jó, gondoltam.
Amikor elérkezett a pillanat, akkor a jó leveses pörköltből merőkanállal átszedtem a káposztára annyi húst és annyi levet, hogy épp elfedje. Mivel biztosra akartam menni, egy szál füstölt kolbászt is bele karikáztam, de csak az íz miatt, mert megérdemlem. A biztonság kedvéért egy korty vizet is öntöttem hozzá, majd csendes forralás. Ez nem tartott sokáig, nálam jó negyed óra elég, mert szeretem, ha a káposzta még ropog a maradék fogaim alatt. Egy kanállal kóstolás, hogy a só megfelelő-e, és ha igen, akkor ennyi.
Mélytányérba hatalmas adag kiszed, majd sok kanál tejföl rá, villával összekever, és ha lehet, akkor egy hatalmas karéj fehér kenyérrel máris le lehet ülni az asztalhoz.
Ez tényleg nem székely, hanem húsoskáposzta tejföllel, de baromi finom.
Ja és diétás, nem leszek tőle beteg, az epém bírja, nem puffadok, nem ég a gyomrom, szóval igazi nyugdíjas kaja.
Ja, azt még elfelejtettem, hogy ehhez vizet nem szabad inni, csak jóféle sauvignon blanc-ot. Mert aki idáig eljut, az megérdemli.
