Anafilaxia hercegnő csókja – avagy, amikor a hóhért akasztják
Bármennyire nem annak tűnik, de ez egy recept, na meg egy ÍrásMa.
Amikor az ember úgy érzi, hogy akkor most hátra lehet dőlni, kinyitni egy palack rendes rozét, nem a Tescóból, hanem valami normális helyről, szóval amikor a méltán megérdemelt énidőt szeretnénk tölteni, na akkor a Gondviselő, aki ugye rohadtul nem szereti az egyszerű és tiszta dolgokat, szóval akkor üzen. Kicsit fájó üzenet volt, sokáig kellett gondolkodnom, mit is akart mondani az öreg. Eddig még nem jöttem rá, de hát van még idő, gondolom.
A történet az ünnepek után egy napfényes reggel kezdődött, a szokásos kávét kavargatva, mellette pedig a napi sajtót olvasva, ahogy azt kell, egyszer csak vendég érkezett.
Utálom a váratlan vendégeket. Aki ismer, az emlékszik arra az időszakra, amikor lánc volt a kapumon, mert a hívatlanok úgy jártak be a kertembe, meg az életembe, mintha a sajátjuk lenne. Összeszedték a gesztenyét, kiásták a primulákat, összesározták a gádort, szóval azt utáltam.
Ez a vendég észrevétlenül jött, átsuhant a nappaliban és egy hirtelen mozdulattal szájon csókolt. Ez nem akármilyen csók volt. Elállt tőle a lélegzetem, összeszorult a torkom, megdagadt a nyelvem, lebénult tőle a fél arcom és a szám sem akart kinyílni, hogy megkérdezze: ki a frász vagy te drága?
De ez a vendég kérdés nélkül is válaszolt: Anafilaxia Hercegnő vagyok, most hozzád jöttem látogatóba, kíváncsi vagyok rá, mit kezdesz velem. Ajándékot is hoztam, de azt majd akkor kapod meg, ha túlélted ezt a csókot.
A Hercegnő általában nem egyedül jár, és csak akkor jön, ha hívják. Leggyakrabban egy darázs, vagy méhecske a tettes, de nálam egy áruló, egy belső inas, Hisztamin apród hívta vendégségbe.
Hisztamin egyébként hasznos tagja szervezetünknek, teszi a dolgát több területen, nélküle egyébként nagy bajban lennénk, de olykor begurul. Ha valami nem tetszik neki, na akkor hív segítséget, ezt a drága Hercegnőt.
Nem részletezem, túléltem a csókját, a Gondviselőnek úgy látszik ennyi figyelmeztetés elégnek bizonyult, szóval akkor jöjjön az ajándék.
Amikor végre levegőhöz jutottam, az interneten találtam meg a hirtelen feltörő ezer kérdésre a válaszokat. És az viszont döbbenetes volt.
Ha el akarom kerülni az újabb látogatást, és ezt a halálos csókot, na akkor mediátor diétát kell tartanom, volt a válasz, pontosabban az ajándék. Ezzel kezdjél valamit okostojás, ezt kaptad a Gondviselőtől, pontosabban a Hercegnőtől, hogy ne unatkozz, és végre csinálj valamit.
Aki tudja mi a mediátor diéta, annak nem kell elmagyaráznom. Aki meg nem ismeri, annak csak annyit kell tudnia, hogy semmit nem szabad enni és inni ami finom, jó, élvezetes, amit az elmúlt évtizedekben megszoktál, szerettél, kívántál, amivel megjutalmaztad magad, szóval egy rohadt nagy kicseszés az egész.
És a legfájóbb az egészben, amikor a hóhért akasztják, amikor a művelt alkoholistának tilos az alkohol. A Gondviselő ennél aljasabb büntetést nem szabhatott volna ki rám, de hát mindennek oka van. Ennek is biztos.
El kell felejteni minden főzőtudományt, az összes kedvelt és kedves receptet, a nagy zabálásokat, szóval amikért érdemes volt reggel felkelni, amiért érdemes volt családra főzni, na az ugrott.
Namost a kos az kos, és ilyenkor elő kell vennem azt a drága Mészöly idézetet, ami úgy hangzik, hogy “Fejjel a falnak, és az ütött résen át tovább”.
Nem vagyok hajlandó lemondani a jó kajákról, a nagy zabálásokról, az édességekről, szóval kard ki kard, lássuk mire megyünk a maradék lehetőségekkel, azzal a pár dologgal, amiből azért lehet csodákat varázsolni.
Több napi óvatos koplalás után, már a kiéhezett vad dühével nekiláttam ennek a valaminek, aminek nincs neve és nem is lényeges, szóval kezdjünk mediátor mentesen főzni.
A karfiol és brokkoli megengedett, így két fejet rózsákra bontva odatettem főni, ahogy kell, jó sós vízben mert egyébként ízetlenek. Pár perc forralás után levettem a tűzhelyről, félretéve pihent, puhult, nem akartam őket szétfőzni.
A vöröshagyma tilos, így a Lidl-ben kapható fehér hagymát pirítottam egy kis olívaolajon, majd amikor jónak gondoltam, ment rá a hentestől frissen vett darált sertéshús. Só, bors, paprika, és folyamatos kevergetés, pirítás, ahogy azt már megszoktuk.
Azért, hogy spóroljak a vízzel meg az ízekkel, a karfiol/brokkoli darabokat kihalásztam a vízből, majd ebben megfőztem egy hatalmas adag, apró darabokra tört, durum lisztből készült, tojásmentes spagettit. Azért azt, mert ez volt itthon.
Főtt a tészta, pirult a darálthús, pihentek a zöldségek, így itt volt az ideje az öntet elkészítésének is. Mivel a teljes tojás használata is tilos (Istenem, vége a jó kis szalonnás tojásrántottáknak!) így férfi létemre igen óvatosan feltörtem négy tojást, és kimentettem a sárgájukat. Fülig érő szájjal nyugtáztam, hogy sikerült, mert ezt a műveletet, bár drága anyukámtól ezerszer láttam amikor süteményt sütött, én még soha nem csináltam. Nagy élmény. A tojás sárgákhoz szintén a Lidl-ben kapható növényi tejföl ment, mert hát az igazi is tilos. Sok só és őrölt bors kell ehhez is, mert más fűszer sajnos szintén tilos.
Mivel az érlelt sajtok is a tiltólistán vannak, így egy hatalmas rúd pizza mozzarellát vettem, ami majd felszeletelve kerül a zöldségek alá-fölé.
Amikor minden alkotó elkészült, jött az összeállítás. Egy nagyobb tepsibe sütőpapír, majd erre egy sor karfiol/brokkoli keverék. Erre jött a pirított darálthús, majd a főtt spagetti. A tésztára néhány szelet mozzarella ment, majd a maradék karfiol/brokkolival beterítettem az egészet. A tejföl/tojás keverékkel nyakon öntöttem a művemet, majd megint mozzarella szeletekkel borítottam az egész tepsit.
A sütőmet grillező légkeveréses módra, 210 C०-fokra beállítottam, és kb 15-20 perc alatt készre sütöttem az alkotásomat. A sütési idő egyénileg változhat, figyelni kell, mikor pirul meg a sajt, a kilógó tészta csíkok, meg a zöldségek széle.
Az eredmény alant látható.
Egy jótanács: amikor kivettük az első adagot a tepsiből, érdemes az ellenkező végét alátámasztani, hogy a hiányzó részre kifolyjon az a jelentős mennyiségű zsiradék, ami a darálthúsból érkezik. Ezt egy kanállal ki lehet merni, és a rókáknak estére lesz vacsorájuk.
A tálalás szörnyű, nem lehet sem vágni, sem kanalazni, szóval nem kell finnyáskodni, lesz amilyen lesz, pár kanál növényi tejföllel rendezni lehet a látványt.
Hát ez sikerült első dühömben, de arra jó volt, hogy soha semmit, semmikor nem szabad feladni, mert ahogy egy dakota mondás tartja: Minden meccs addig tart, amíg meg nem nyertük.
