Az Alföldi papucs esete Roxyval
Aki a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben volt kamasz, annak ezt a kifejezést, hogy Alföldi papucs, nem kell magyaráznom. Aki meg nem élt akkor, annak meg minek. Szerintem nem értené, hogy mi a frászt szerettünk ebben a faék egyszerű, nyersbőr színezetű lábbeliben, amit nemcsak tavasszal meg nyáron, hanem bizony télen, a hóban is hordtunk. Megmagyarázhatatlan érzés volt egy csordába tartozni, az akkori szubkultúra része volt, persze a csöves farmerral és a katonai szimatszatyorral, ha ez még mond bármit is annak, aki olvassa.
Voltak korok, amikor nem volt más választása a lázadó kamaszoknak mint, hogy seggig érő hajat növesszenek, Alföldi papucsban járjanak, csöves Lewist, vagy Wranglert, a szegényebbek Lee farmert hordjanak és lejárjanak a Bem rakpartra a Mini koncertjeire, vagy olykor az Ifiparkba Radics Bélát hallgatni és elájulni, hogy ilyen létezik. A Beatles vagy szegény Zorán nálunk nem rúgott labdába, mi akkor Zappát, Led Zeppelint, Creamet hallgattunk, meg persze a Szabad Európa rádiót, és abban nem Cseke Lászlót, neeeeeem Csekét, mert már az is ciki volt a Middle of the Roaddal, hanem Erdei Péter volt a menő keddenként, aki Hendrixet, Black Sabbatot, Janis Joplint, Nice-t, Taste-t, vagy Grand Funk Railroadot játszott rogyásig. Szóval voltak jó idők, pontosabban pillanatok is abban a korban, és persze mindehhez kellett az Alföldi papucs is.
Mindez most azért jutott eszembe, mert a múlt héten megjelent a cikk, hogy a rókák papucsot lopnak és igen, nem is akármilyet.
Ahogy az ember megöregszik, erőt vesz rajta a nosztalgia, és a második, vagy talán a harmadik pohár után, persze ha van ideje erre, elkezd azon gondolkodni, hogy mikor is volt boldog utoljára. Vagy ha nem is utoljára, hanem nagyon, szabadon, gondtalanul, és akkor bejön az Alföldi papucs korszak. Mert az az volt, legalábbis nekem.
Nem volt még semmi felelősség, csak magamról kellett gondoskodnom és csak magamra kellett vigyáznom. Nem volt család, nem volt gyerek, nem volt ház, meg nyaraló, meg rezsi, meg rezsicsökkentés, meg benzinársapka, szóval szabadság volt, mint a fülemülének az aranykalitka.
Vén fejjel vettem egy Wranglert, mint kamaszkoromban, de ehhez csak Alföldi papucs illik, így felmentem a netre, hogy akkor most hogy, meg hol, meg egyáltalán létezik-e. Hát igen, ott volt, bár a háttal kezdett mondat itt is báncsa a szemem, de tojni rá, ide kell. Szóval megtaláltam, cím, név, telefonszám, hívtam is azonnal.
Persze, természetesen, kb két hét, küldjük. Megjött, felpróbáltam, elaléltam, könnyeztem, és azt hittem, hogy az idő kerekét vissza lehet forgatni. Hát nem, és megint itt a hát, de kell ide mert hát nem. Az idő, mint a legnagyobb ellenségünk, ahogy ezt már írtam többször, most is ellenünk dolgozik. A papucs gyönyörű volt, ahogy annakidején, de hát a lábam!!!!!. Amikor kamasz voltam talán ha nyomtam 75 kg-ot. Most meg 105-tel egy darab véreshurka a lábam, meg a lábfejem és hiába tuszakolom magam a Wrangelbe, ami már 40/34-es, jézusom, kamaszkoromban 32/34-es volt, szóval minden hiába, az egész egy görcs, egy nyomorult próbálkozás lett, de legalább öt percig boldog voltam.
Felvettem a kamaszkorból megmaradt kék trikót, a Wranglert, az Alföldi papucsot, a Spotyn beraktam a Led Zeppelin első lemezét, palackot nyitottam, és azt hittem boldog vagyok.
Nem tartott sokáig a dolog, mert a pohár hamar kiürült és a bedagadt lábam meg beizzadt a papucsba, így nemsokára felkeltem a gádorra kitett fotelomból, és vittem a poharam a konyhába, hogy újratöltsem. Ez a művelet nem tart tovább kb 3 percnél, ha nagyon remeg a kezem akkor talán 4 perc. Ennyi időre hagytam magára a gádoron lévő fotelom, az izzadt Alföldi papucsom, és a boldogság gondolatát.
Amikor az újratöltött pohárral lehuppantam a fotelba és a lábam megint dugtam volna a papucsomba, na akkor döbbentem rá, hogy itt valami nem stimmel. Csak egy papucs volt a fotel előtt, a bal lábamra való eltűnt. Dél múlt pár perccel, értetlenül néztem körbe, és akkor az egyik fenyő tövében láttam elsuhanni egy fehér pamacsot, Roxy jellegzetes farka végét.
Na az nem lehet, hiszen még csak dél van, mi a frászt keres itt? A választ azonnal tudtam. Etetés van, a kölyke éhes, és a gyerek mindenek előtt, ahogy ezt is írtam valahol, szóval őt nem érdekelte, hogy én nosztalgiázom, nem talált kaját, ezért büntetett. Elvitte amit talált, a rohadt drága Alföldi papucsom bal példányát.
Próbáltam rá haragudni, de nem ment. Megértettem, hogy ő csak tette a dolgát, mint rendes anya, valamit vinnie kellett az éhező gyereknek, ha kaját nem is, de játékot azt igen. Mert a gyereknek ez játékszer lett, abban biztos vagyok. Megtanulta, mi az emberszag és hogyan kell bánni vele, szerintem szarrá rágták, mert megérdemlem.
Másnap reggel telefon az Alföldinek, a kedves női hang nem tudta fékezni a röhögését, mert persze kiröhögött ahogy kell, de rendes volt és megígérte, hogy csinálnak másikat. Nem biztos, hogy ugyan olyat, mert már más bőrt használnak, de majd egyszer elkészül. Kb egy hónap múlva jött a telefon, kész a bal lábas, egyszemélyes papucs, ugyan olyan rohadt drágán, de a lényeg, hogy megvan. Felpróbáltam, az eredmény a képen látható.
Nem olyan mint az eredeti, kicsit más a színe, de kit érdekel, az a lényeg, hogy megint van Alföldi papucsom, és ezt már nem hagyom kint. Ja meg elkezdtem fogyni is, hogy végre beleférjen a lábam és megint legyen öt percem, hogy boldog legyek.
Ez volt az eheti RókaKlub, a rovat amelyben hétről-hétre a vérteskozmai rókák érdekes életével ismerkedünk, így még szorosabb kapcsolatba kerülünk a körülöttünk lévő természettel.
