Az utált sárgarépa főzelék receptje
A sárgarépa főzelék és az őzbak találkozása. Furcsa páros, de finom!
Aki már élt a múlt század közepén, ráadásul napközis is volt, az emlékszik az egyik leg gyűlöltebb menzakajára, a sárgarépa főzelékre. Sok társa akadt, a kelkáposzta vagy a még borzasztóbb salátafőzelék, esetleg a sárgaborsó főzelék szintén ebbe a társaságba tartozott, így az én nemzedékemnek nincsenek jó emlékei ezekről az ételekről.
De a világ változik, sőt az állandó változások viszik előre a világot, így a kaják területén is megindult valami röneszánsz, már ami az alapanyagok újbóli felfedezését illeti. Aki találkozott a Főzelékes Feri könyveivel, az tudja miről beszélek, aki még nem ismeri, egy próbát megér, a neten meg lehet nézni ki ő, és mi köze a főzelékekhez.
E hosszú bevezető után a lényeg, tegnap sok-sok év, talán évtized után sárgarépa főzeléket főztem. És ízlett, és jó volt, ezért gondoltam, hogy megosztom ezt a sokkoló élményt, hátha másnak is jó lesz.
Szóval aki Kozmán vadkamerával játszik, rókát, szarvast vagy vaddisznót etet a kertben termett több talicska almájával, ahelyett hogy pálinkát főzne belőle, szóval az ilyen ember bármire képes, így még erre az elvetemült ötletre is, de mindennek oka van.
Az ok pedig nem más, mint az, hogy az egyik vadkamera felvételen megjelent a Herceg, egy gyönyörű, fiatal őzbak, és szinte az egész éjszakát a kertben töltötte. Másnap egész délelőtt a lustaságból le nem vágott csalánosban pihent, majd délután átsétált a szomszédba ebédelni.
Ilyenkor az ember hajlamos azt hinni, hogy a személyének köze van az állatok megjelenéséhez, mert biztos jól érzi magát nálam, mert itt rend, fegyelem, nyugalom van, de hát a nagy frászt. Annyi mindennel áltatjuk magunkat, szóval ezzel azért nem kéne.
De amíg tartott ez a hamis érzet, és szétáradt a boldogság, hogy hát talán újra eljön, és akkor majd lehet barátkozni, gondoltam, szóval okos módon vásároltam kb tíz kiló répát.
Kicsivel nem kezdünk, nagy az állat, biztos sokat fog enni, sőt lehet, hogy majd kézből is, ahogy az állatkertben, gondoltam, de akkor már az üveg whiskym fogyóban volt.
A Herceg nem jött, sem másnap, sem később, sem semmikor. Eltelt egy hét, eltelt a második is, és se híre, se hamva a jószágnak. A répa meg kezdett olyan lenni, mint a negyvenes éveik végén járó milf-ek csípője, szóval kicsit vesztett a rugalmasságából és már látszott rajta az idő múlása. De azért még jó volt, csak hát kezdeni kellene vele valamit, ahogy a répával is, mert az idő ellen nincs orvosság.
Az adag felét szétszórtam a kertben, hátha, de a maradék ott virított a konyhapulton és akkor jött az ötlet. Szerintem a nosztalgia, a kíváncsiság, meg a kihívás okozta adrenalin fröccs miatt történhetett, de belevágtam.
Az imádott ikeás hámozó késemmel megtisztítottam öt hatalmas répát, majd a nagy lyukú sajtreszelőn legyalultam őket egy vájlingba. Egy lábosba jó adag, egy púpos evőkanál vajat olvasztottam. Amikor már kellően forró volt, ment bele a lereszelt répa, majd egy deci hidegvíz is. Sózni, borsozni lehet, de nem érdemes, én két kiskanál vegetával elintéztem a fűszerezést és jött egy csendes párolás. Ízlés dolga ki mennyire szereti szétfőzni a kaját. Én spórolós vagyok, így negyed órát engedtem neki. Amikor jónak gondoltam, jött a staubolás, amit egy púpos fakanál liszttel megoldottam. Gyors keverés és felöntöttem annyi tejjel, amennyi főzeléket akartam látni a végén. Közben az egyik kedves szomszédtól kapott hatalmas adag petrezselymet apróra vágva, egy marékkal meghintettem a főzelékemet, majd jött egy gyors forralás, és ennyi.
És itt megállt a tudomány, mert az emlékezet mélységes bugyrából a menzai főzelék feltéte nem akart előbújni. Nem emlékszem pontosan, hogy ahhoz a szörnyűséghez mit kaptunk, de biztosan nem húst, esetleg pörköltet, hanem az akkori kor húspótlói közül valamit. Akkor divat volt a menzai konyhán a sima zsírban sütött parizer szelet, később párizsias parizer, szóval kapott egy kis bundát, majd volt még szafaládé/krinolin pörkölt, bár már nem tudom mi volt a különbség közöttük. Lehetne sült virslikarika, de az már a könyökömön jön ki, így erőt vett rajtam a bizonytalanság. Ilyenkor az ember bátorságért nyúl, megragadja a skót whiskys üvegét és mielőtt töltene, bevillan az angliai kaland, az ehetetlen angol kaják egyetlen ehető szereplője, a black pudding, azaz a véres hurka.
Gyermekkoromban telente apám rendszeresen vásárolt véres hurkát a Lehel piacon. Anyám megsütötte, de soha nem melegen ettük, hanem másnap, amikor a hideg kamrában már keményre hűlt, na csak akkor láttunk neki. Apám ujjnyi szeletekre vágta, csöpp mustárt tett a tetejére, vágott egy katonát a már száradó kenyérből, és a bicskájára tűzve nyújtotta a hatalmasra tátott szájam felé. Amikor ezt anyám meglátta, sikító rohamot kapott, hogy
a gyerek szájába kést nem teszünk, ember!
Valószínű a fentiek okán, ha látok véreshurkát valamelyik általam felkeresett boltban, azonnal megveszem, és a gyermekkori ízeket és apám szárazkenyeres katonáját keresem, persze hiába.
Az angliai gasztronómiai emlék, meg az apám iránti nosztalgia, és persze az Aldiban tegnap vett véreshurka így találkozott a whiskys üveg mellett, és nem kellett tovább gondolkodnom.
A kistepsimet alufóliával kibéleltem, majd mentek bele a hurkák, amiket villával alaposan megszurkáltam. Anyám egy fél pohár vizet is öntött a hurka alá, így én is tettem, majd fóliával lefedtem a tepsit. A légkeveréses sütőt 150 C fokra állítottam, és bent hagytam pont 50 percig. Azért ennyi ideig, mert eddig tartott a Japán-Horvát foci meccs első félideje. Szünetben levettem a tepsiről a fóliát és feltekertem a hőmérsékletet 200 C-ra. Negyed óra után jónak láttam a hurkámat, és azonnal vittem is a nem használt utcai hálószobámba. Télen ez a szoba a hűtőszekrény, mert a hőmérséklet itt nem szokott 5 C-nál magasabbra emelkedni. Megvártam, míg a hurkám szeletelhetőre kihűl, és ment a répafőzelékemre.
Első látásra, és olvasásra is szörnyűnek tűnik a párosítás, de gondoljunk az angol reggelire. Na aki műzlit szokott, meg smoothiet reggelente az világgá megy a sültkolbász/black pudding, paradicsomos bab, bacon, tojás, sült paradicsom és gomba házasítástól. A sárgarépa főzelék sült véres hurkával pont ilyen, szokatlan, de izgalmas.
Kipróbáltam, nekem jó volt, egy próbát megért. Meg apám is örült odafent, hogy eszembe jutott a hurkáról, meg a katonájáról. De még maradt vagy két kiló répa, aki szeretné kipróbálni, szívesen átadom, mert ahogy egy régi dakota közmondás tartja:
a répából sosem lesz szalonna, bárhogy is hámozod.
