Bundi sütije
Gyermekkorom kezdeti szakaszában a Városmajorban laktunk, pontosan ott, ahol régen egy teniszstadion, jelenleg az MTK tornacsarnoka áll. A csarnok azért állhat most ott, mert a házunkat miatta kellett lebontani, és ezzel a gyermekkorom egy darabját is eltakarította az a dózer, amit egyébként tátott szájjal bámultam, miközben törölgettem a szememből áradó könnypatakot.
A napokban jártam arra, persze nem jószántamból, hanem a közismert Szívklinika vendéglátását élvezve. Megnéztem, mi maradt az emlékekből, mi jut eszembe, ha a volt udvarunkban álló, még mindig hatalmas, terebélyes platánfát majd meglátom. Mert azt szerencsére meghagyták a rombolók, szerintem túl nagy feladat lett volna azt is eltüntetni, így ő a helyén maradt. Pikkelyesen hámló törzse és a szőrös gombóc termései ugyanazok voltak most is, mint amilyenekre gyermekkoromból emlékszem, és amikor a fa tövére pillantottam, megláttam ott Bundi házát, persze csak a lelki szemeim előtt.
Bundi volt a házunk őrzője, de ezt a feladatát igazából sohasem végezte, mert szinte mindenkihez barátságos és elfogadó volt. Talán egy kivétel lehetett, és az nem a postás, hanem a környéket rendszeresen felkereső ócskás volt, aki házról házra járt, és óbégatva hirdette, hogy mi mindent venne. “Itt az ócskás, tollat, ruhát, cipőt, mindent veszek” maradt meg emlékezetemben az oly sokszor hallott, kántáló szöveg, egy kis nógrádi beütéssel, amit írásban visszaadni szinte lehetetlen.
Bundi öreg, ősz pofájú, nagytestű keverék kan kutya volt, de amikor ezt az ordibálós embert meglátta, vérszomjas fenevaddá vált, és őrjöngve rohangált az udvaron, persze csak addig, amíg a lánca engedte. Velünk gyerekekkel viszont birka türelemmel viseltetett, mert amikor lehetett, állandóan nyúztuk, simogattuk, lökdöstük, hemperegtünk vele a porban, koszban, falevelek között, ahogy azt a gyerekek szokták. Ez a jószág csak tűrt, és tűrt mindent, egy dolgot kivéve. A háza előtt egy kis mélyedésbe helyezett, bádog tányérban kapta a felnőttektől a maradékokat, mindent, amit akkor nem a kukába dobtunk, hanem vele etettünk meg. Kutyatáp akkor nem létezett, Bundi konyhai maradékon élt, és néha jobb kajákat kapott, mint én. Nem viccelek, többször irigykedve néztem ezt a bádogtányért, hogy mekkora húsos csontok hevertek benne, én meg húst csak mutatóba láttam akkor. Szóval Bundi védte a tányérját, és ha közelítettünk felé, kemény morgással jelezte, hogy az tiltott terület, az az övé, takarodjunk onnan. Szegény Hargitai Maját egyszer meg is kapta, aki pedig csak az aznapi maradékot szerette volna a tányérjába tenni, de Bundi ezt nem így gondolta.
Vasárnap az akkor is ünnepnapnak számított, nem csak nekünk, hanem Bundinak is. Mert ilyenkor, pontosan a majori templom déli harangszója után megjelent Ica néni, Simigh doktor felesége egy kis csomaggal. Minden vasárnap, és mindig a harangszó után. Bundi már várta, hatalmas farkcsóválással jelezte, hogy végre egy rendes ember, nem csak ez a sok szörnyű gyerek, meg morcos felnőtt, akik abban a házban laktak, amit őriznie kellett, szóval örült Ica néninek. Gyermekként akkor nekem csodaszámba ment, hogy Ica néni mindig elegáns, hosszú kabátban járt, hosszú szárú fűzős bőr cipőt viselt, finom puha sál volt a nyakában, és valami mély, bódító illat lengte körül, még akkor is az udvart, amikor már rég hazament.
Ica néni úriasszony volt a szó nemes értelmében, és ezt minden mozdulata, minden tette jelezte, bár ezt gyermekként akkor csak furcsának tartottam. Mert nem olyan volt, mint a házban lakó felnőttek. Az ételt, amit Buninak szánt, egy kis piros lábasban hozta, rajta fedővel, hogy ki ne hűljön, és egy ezüstkanállal kaparta a bádog tányérba, mert hogy náluk nem volt az az alumínium készlet, amit mi, és a többi szomszédunk is használt abban az időben. Minden vasárnap Bundi húst is kapott, meg persze rengeteg csontot, amit az elmúlt héten gyüjtött Ica néni, és én gyerekként csak álltam és irigykedtem a kutyára, hogy neki miért, és nekem miért nem.
Az egyik ilyen vasárnapon, amikor Ica néni szokásához híven megjelent, nemcsak húst, meg csontokat hozott, hanem valami olyat, amit én gyermekként addig nem is láttam, nemhogy ettem volna. Nekem az tűnt fel, hogy azt a színes valamit nem a bádog tányérba, hanem egy külön kis tálba tette, amit magával hozott, hiszen Bundinak csak egy tányérja volt. A kutya mohón habzsolta az aznapi ebédet, én meg kimeredt szemmel néztem azt a kistálat, amiben valami színes csoda, egy csomó színes keksz virított.
Színes keksz a kutyának? kérdeztem magamtól dühösen, mikor én még olyat nem is láttam, nem is ettem, szóval ez igazságtalan, ez így nem mehet tovább. Lépnem kell, gondoltam mert hajtott az éhség, a düh, meg a tesztoszteron, amiről akkor még semmit sem tudtam.
Azt viszont igen, hogy Bundi nekem ugrik, ha a kistálat elviszem az orra elől, ezért valami ösztöntől vezérelve négykézlábra ereszkedtem, és így közelítettem meg a színes kekszekkel teli tálat. A kutya először nem értette a dolgot, abbahagyta a habzsolást, és csak nézett ki a fejéből, hogy akkor ez most mi a fene. Én meg lassan, négykézláb a tálhoz jutottam, és ahogy egy kutyához illik, elkezdtem a kekszeket finoman majszolni. Bundi nem értette a dolgot, látta hogy a csontja nincs veszélyben, ezért engem békén hagyott, és folytathattam a műveletet.
Négykézláb, a tál felett faltam a rózsaszín, neonzöld, piros, citromsárga kekszeket, és mennyei boldogság árasztotta el a lelkemet, hogy végre, nekem is jut abból a szeretetből, amit Bundi kapott Ica nénitől. Mert megérdemlem, gondoltam már akkor is, pedig ezt a reklámot csak sokkal később vetítették a tévében. Tévénk meg nem is volt.
Ezt a meghitt pillanatot drága anyukám sikoltozása szakította félbe, aki csak azt látta az ablakból, hogy a kutya, meg az egyszem gyermeke egymás mellett, négykézláb falnak valamit. A kutya a csontot, a gyerek meg a földről, egy kis tálból valami színes kekszet. Hihetetlen sebességgel kirohant a házból, felkapott a földről, és próbálta a számból kikaparni ami még benne volt, de én ellenálltam. Hatalmas igyekezettel próbáltam minden falatot lenyelni, majd meg fulladtam, de anyám győzött.
Ezt már akkor is nehezen viseltem, hogy engem valaki legyőzzön, így a jól bevált módszerhez, a bőgéshez folyamodtam. Ezzel egálra hoztam az eredményt, mert drága anyám kicsit lenyugodott, és tisztáztuk a helyzetet.
A szemén láttam, hogy igazából nem attól volt szomorú, hogy a fia négykézláb, kutyaként falja a süteményt egy tálból, hanem, hogy miért nem a konyhaasztalnál teszem ugyanezt. De hát ott nincs ilyen finom keksz, mert erre akkor nem tellett. Meg egyébként is, ilyen kekszet boltban nem lehetett kapni. Én felnőtt koromban tudtam meg, hogy miért. Nem, nem azért, mert szegények voltunk, dehogy. Azért, mert akkor még nem ismertük, hogy mi az a macaron. Mert az a keksz, az macaron volt. Mert Simigh doktor és felesége vasárnaponként megjutalmazta magát egy pár szem, a Párizsban élő testvérétől kapott macaronnal, mert megtehette. És most is azt mondom, hogy Simigh doktor és Ica néni nemcsak megtehette, hanem meg is érdemelte ezeket a finomságokat, mert igazi, nagyszerű emberek voltak, ami abban az időben legalább olyan ritkaság volt, mint a kutyatálban a macaron.
Ez a történet nemcsak a Szívkórház, hanem a macaron miatt is jutott az eszembe. Nemrég egy drága kolléganőmtől egy doboz eredeti, párizsi macaront kaptam születésnapomra. Amikor kinyitottam a dobozt, és megláttam benne a színes süteményeket, majd orrba vágott az a finom illat, egyből Bundi süteménye, és Ica néni jutott eszembe, meg ez az emlék.
Furcsa az emberi agy. Gyűjti az információkat, majd amikor megtelik, töröl. De nem kérdez engem, a tulajdonost, mit hagyjon meg, és mit töröljön, azt majd ő eldönti. Rengeteg fontos dolog nem jut már eszembe, mert az idő, meg az alkohol végzi a dolgát, de érdekes módon azért ilyen apróságok megmaradnak.
Drága Ica néni, ott fenn, máig emlékszem a macaronjára, életem egyik legfinomabb süteményére, és persze szegény anyám igyekezetére, de ez így van rendjén. A dolgok így kerülnek a helyükre itt nálam is, meg ott fenn, és talán Bundi is emlékszik majd erre, ha majd egyszer ismét találkozunk.
