Dongóhinta
Eredeti szakmám szerint kertész vagyok. Négy évet töltöttem Zuglóban egy kertészeti szakiskolában, ahol a sikeres érettségi után megkaptam, hogy a 27/1965 (XII.01.) Korm. számú rendelet 22. §-ának (2) bekezdése értelmében dísznövénykertész, gyümölcstermesztő, szőlőtermesztő, zöldségtermesztő szakmunkásként alkalmazható vagyok, tehát kertész lettem.
Akkor még nem ismertem azt a régi szovjet közmondást, hogy
„Ha boldog akarsz lenni néhány napig, legyél szerelmes.
Ha boldog akarsz lenni néhány évig, legyenek gyermekeid.
Ha boldog akarsz lenni egy életen keresztül, legyél kertész.”
Na most lehet, hogy ezt nem a szovjet tudósok, hanem a kínai bölcsek találták ki, de akkor is baromság, mert nem vált be. Nálam legalábbis nem így működtek a dolgok. Mindez azért jutott eszembe, mert a kedvenc, gádorra kitett fotelomban ülve, hűs rozémat kortyolva bambán bámultam a kiégett kertemet, amit május óta nem nyírtam, a lábam nem tettem be ebbe a kiszáradt kertbe, mert minek. Eső nem volt, csak pokoli meleg, minden kiégett, elsárgult, lepusztult. Kivéve talán a csalánt, meg a rohadt gyalogbodzát, amit szívből utálok. Ja és nem voltam boldog, persze attól amit láttam.
Amikor a második pohárnál jártam, valami feltűnt. A kert nem volt halott, élt, mégpedig remekül, csak eddig nem figyeltem eléggé erre. A fű nem nőtt, de helyette más meg igen. Szégyellem, de nem tudom a nevét, (Őszi oroszlánfog Leontodon hispidus?) annak a gyönyörű sárga kis virágnak, ami szinte teljesen ellepte a kertet, meg az utcai frontot is, most, hogy nincs kéthetente fűnyírás, szóval most kapott egy kis lehetőséget. És ez a gyönyörűség élt is vele. De nem ez volt a lényeg, hanem, hogy mozgott, zsizsegett az egész, mert szinte mindegyik virágon egy dongó, vagy méh, vagy egyéb szárnyas rovar hintázott. Olyan volt az egész, mint egy dongóhintával teli játszótér. És akkor kitisztult a szemem, és észrevettem, hogy az egész kert él és zsong, mert volt virág, és éjjelente a harmat lecsapódott ezeken a megmaradt szárakon, és volt nedvesség is, szóval a természet tette a dolgát.
Ebben az évben a kedvenc almafám nem termett. Az elmúlt években ez többször előfordult, nem foglalkoztam vele, de most feltűnt. Ugyanis ő tudta, hogy ezt az évet ki kell hagynia, mert nem lesz elég ereje, meg vize, hogy azt a pár mázsa almát, amit szokott, felnevelje. Nem hoz világra gyermeket, ha nem tudja felnevelni, bölcs gondolat tőle, pedig csak egy almafa.
Amikor virágzott, megmutatta, milyen gyönyörű. Habos-babos hófehér ruhába öltözött napokig, április végén, május elején, ahogy szokott. De az idő már akkor sem kedvezett neki, mert hideg, esős volt minden reggel, és délutánra sem lett jobb. Na most aki Zuglóban töltött négy évet kamaszkorában, az tudja, hogy a méhek 10 Cº alatt ki sem dugják az orrukat a kaptárból, a többi rovar úgyszintén a fenekén marad, ahol van, és a széllel történő beporzás sem sikeres, ha köd és csapadék van, mert akkor ugye a nedves pollen baromira nem akar a szélben szállni, lustán lepottyan a földre, és annyi.
Tavasszal nem volt, aki az almafám beporozza, mert nem volt méh, meg nem volt egyéb rovar. Mert nemhogy fáztak, de még élelmük sem volt, hiszen nem volt virág, mivel kéthetente Kozmán kötelező a fűnyírás, mert csak. Mert Kozmán ez a szokás, ez hagyomány, mint a Kozmai búcsú, meg a szomszéd telkének látogatása gyümölcsérés idején.
Ahogy néztem a dongóhintákat, az jutott eszembe, hogy a világ változik, most éppen szinte minden körülöttünk, és már nem lehet úgy élnünk, ahogy eddig, mert hát nem. Újra fával fogunk fűteni, lekapcsoljuk este a gádoron a villanyt, mert minek égjen éjfélig, nem fürdünk naponta, mert spórolunk a melegvízzel, meg az emésztőt is kíméljük, a kertben összeszedjük majd a rengeteg lehullott tobozt a fenyőkről, a letört ágakat meg a levágott szárazat is feldaraboljuk és jobb időkre félretesszük, szóval elindult valami. Bennem is, ahogy elnéztem a hónapok óta le nem nyírt kertemet.
Miért kellene lenyírnom kéthetente? tettem fel magamnak a kérdést. Hiszen akkor nem lesz mit ennie a dongóknak, méheknek, rovaroknak, és akkor nem lesz almám sem, szóval miért is csinálom mindezt? Mert ez Kozmán hagyomány? Mert ezt csináltuk eddig, mert ettől volt szép amit szépnek gondoltunk? De hát a világ megváltozott, nagyon, alapjaiban, és ha mi nem változunk vele, akkor nem csak almám nem lesz. Más sem.
Mire kiürült a palack, megfogalmazódott bennem a dolog, hogy hát nem, ezt így nem fogom tovább csinálni, mert a dongóhinta fontosabb. És kezdtem megbarátkozni a hasig érő csalánnal is, mert az legalább ebben a pokoli melegben zöld maradt. Legalább őt jó volt nézni a sok kiszáradt fűcsomó felett.
Befejezésként egy ide tartozó történet, ami a borhoz, meg a gazokhoz kapcsolódik.
Jó pár évvel ezelőtt Toscanában jártam, barátokkal bortúrán, mint művelt alkoholista. Felkerestünk tucatnyi pincészetet és szívtuk magunkba a toszkán kúltúrát. Az egyik birtokhoz a pince mellett egy gyönyörű kis kápolna is tartozott, ahol rendszeresen tartottak összejöveteleket, kiállításokat, és persze vallásos ünnepeket is. A pincétől a kápolnáig vezető út gyönyörűen ápolt, nyírott gyeppel volt keretezve, de a kápolna körüli rész már nem, és az elé kitett kovácsoltvas bútorokat is benőtte a számomra gaznak tűnő növényzet.
Ostoba kertészként nekem feltűnt ez a kettősség, a nyírott gyep és az elhanyagolt gazos, terület, és mivel már a pincében jelentős mennyiséget fogyasztottunk, így volt bátorságom a háziasszonyunkat megkérdezni, hogy hát miért nem nyírják le a gazt a bútorok körül is.
A válasz annyira triviális, egyszerű és szívbemarkoló volt, hogy köpni, nyelni nem tudtam, és igazából talán még egy könnycseppet is elmorzsoltam. Akkor és ott, halálosan beleszerettem ebbe az asszonyba, de azt már valahol írtam, hogy imádom a csúnya nőket. Akkor ez a nő számomra világszép lett, mert lássuk be, igazából csúnya nő nem létezik.
Ez a drága nő akkor mosolyogva, az ostoba kérdésemre azt felelte, hogy ” Én nem vagyok Isten, hogy eldöntsem, ki éljen és ki ne maradjon életben. Én nem akarom eldönteni, hogy a székem körül most éljen, vagy haljon meg az a virág, amely most bontja szirmait, úgy hogy mi ezzel nem foglalkozunk. Ez maradjon Isten dolga, mi ehhez kevesek vagyunk”
Nézem a csalánjaimat, amelyek már magasabbak mint én, és próbálom ennek a drága nőnek a szavait újra és újra magamban felidézni. De azt hiszem holnap megtöltöm a damilost ezzel rohadt drága benzinnel, és Istent fogok játszani, mert nekem még a csalán, csalán maradt. De talán tavasszal majd másként kezdem az évet, talán majd tavasszal más lesz a világ, reménykedjünk barátaim.
