Egy diófa nekrológja
Klausz Réka visszaemlékezik a 47-es ház udvarában lévő diófára. Az írás eredetileg az Ez Vajon Az Élet blogoldalon jelent meg.
Mindig is foglalkoztatott, hogy mi lenne, ha a fák beszélni tudnának. A mi diófánk több mint száz évet állt a kertben, végignézve a háborúkat és 4 család életét. Vajon mit mesélne a háborúról? Alig néhány méterre tőle hosszú lövészárkok húzódnak még a mai napig is. Gyerekkoromban azt játszottuk, hogy ki milyen leletet talál az árkokban. Számtalan töltényt, furcsa fémdarabkákat vagy még egy ló koponyát is találtunk, ami egyébként tökéletesen alkalmas pingpong labdák tárolására.
Vajon neki is fájt az a sok szörnyűség?
Vagy vajon ő is élvezte, hogy a kismacskáink felszaladtak a törzsén, vagy amikor a Rozi hintázva szunyókált alatta?
De ami számomra a legfontosabb, hogy számtalan beszélgetésnek volt tanúja a lombja alatti asztalnál. Sok nevetés, családi történetek, viták és nagy hallgatások. Ő még hallotta az apám hangját, a nagybátyám kategorikus válaszait, a János bácsi kutyájának ugatását. Van ebben az elengedésben valami sikítóan tehetetlen érzés. Mi van akkor, ha már senki nem emlékszik az apám hangjára, mert már a szakálla illatát sem tudom felidézni. Ahogy telik az idő a diófa is feledésbe merül. Érthetetlen módon minden porcikám hőbörögve tagadja az elengedést, annak ellenére, hogy az univerzum minden egyes sejtje kiabálja az elmúlás természetességét, a változást.
Ellenállok, pedig amióta az eszemet tudom, mindig is volt elmúlás, úgy is fogalmazhatnék, hogy soha nem volt állandóság. És mégis minden ősszel ki vagyok borulva, hogy elmúlik a nyár. Ez a gondolat, hogy soha többet nem lesz az almás pitén saját diónk, teljesen kiborít. Értem én, hogy ez nevetségesen hangzik, de egy olyan mondat is megfogalmazódik, hogy soha többet nem fog az apám megölelni. Na ez a mondat csak a síráshoz jó előjátéknak.
Szóval idén már sajnos nem kell összegereblyézni a diófa leveleit, mert biztonsági okokból kifolyólag kivágtuk. Üregessé váltak az ágai, megöregedett és egyre nehezebben tudta tartani magát. Egyelőre a törzse alsó részéből egy széket faragtunk. Telefonálós széknek hívjuk, hiszen mindig is ott volt a legjobb vétel a kertben.
Klausz Réka
Címlapon: Ma már a telefonáló szék sem létezik, csak egy folt a fűben emlékeztet az öreg fára
Szeretjük az izgalmas írásokat, régi emlékeket, így ha van ilyen, küldjétek!
