Lecsóleves Kozmalakó módra
Ez az írás nagyon nehezen akart megszületni, mert hát minek, meg miért, lecsót szinte mindenki tud főzni, és persze mindenkinek a sajátja a legjobb. Így tehát feleslegesen koptatja az ember a klaviatúrát, mert hát ki a frászt érdekel egy százkettedik változat, és persze pont tőlem.
De a remény, mint tudjuk tovább él, mint legtöbbünk, és csak utoljára akar meghalni, így ezen a rohadt esős, nedves, szaros, nyirkos délutánon, amikor igazából még meghalni sincs kedve az embernek, elhatároztam, hogy legalább főzök egy jót, magamnak persze, mert hát az a legjobb.
A hozzávalók a hűtőben, szinte minden kéznél, a palack bor nyitva, neki lehet látni a dolognak.
Nem vágok bele abba a teljesen felesleges küzdelembe, hogy szerintem mi a legjobb, és legfinomabb eljárás, csak követem a saját ízlésem, és a kedves olvasó majd eldönti, hogy csatlakozik-e hozzám, vagy a saját útját járja, ahogy szokta.
Szóval egy csomag bacon felkockázásával kezdtem, kevés olaj alá, hogy egyből ne égjen le, majd csendes párolás, nem sütés, hogy az a rengeteg víz, amivel ezek a baconok rendelkeznek, végre eltávozzon belőle. Nagy fej, vagy három kicsi hagyma laskára vágva, mert így valami eszméletlen finom és édes lesz az étel, ment rá a piruló baconra, és lassú pirítás. Közben a paprikát és paradicsomot megmostam, és kiterítettem a konyhapultra.
Na itt kell megállnom kicsit, mert attól más ez a történet, hogy én most szakítok az eddigi hagyományokkal, és valami mást, valami eddig ismeretlen területre tévedve próbálok híveket szerezni ennek az ámokfutásnak.
A lecsóiskola tanulói vérremenő harcot folytatnak, hogy mennyi paprikához mennyi paradicsom menjen, és itt világok harca dúl, mert hát az ízlés nem vita tárgya, ahogy a régi görögök írták valahol. Van aki az egyharmad, kétharmadot tartja elfogadhatónak, persze a paprika javára, van aki a háromnegyed, egynegyedet, de abban mindenki egyetért, hogy hát a paprika legyen a több.
Na én itt csaptam bele a lecsóba, hogy hát nem.
Az elmúlt több mint hatvan év távlatából bizton állíthatom, hogy sok más mellett rengeteg lecsót is kipróbáltam. Drága anyukám tökszáraz rizses változatától kezdve a másnaposoknak ajánlott tejfölösig szinte mindent, de soha nem találtam meg az igazit, ahogy persze egyéb téren sem, de ez majd egy másik történet lesz. Ilyenkor kell valami más, valami boogie, és ha az ember már elég öreg, nincs mit vesztenie, legfeljebb az egyik fogát, szóval hadd menjen ez a változat, a lecsóleves. Kalandra fel, gondoltam, és belevágtam.
A paprika és paradicsom arány nálam egy az egyhez alakult, egy kiló parikához ment az egy kiló paradicsom. Ne szörnyülködjünk, van ekkora lábosom, amibe ez a rengeteg anyag belefért. Amikor a bacon és a hagyma is kellően megpirul, megkapták a piros arany és fűszerpaprika löketet, a kellő mennyiségű sót, egy jó keverés, és megint szentségtörés, mert hatalmas adag vízzel öntöttem fel az alapot, és csak ekkor került bele az előre felvágott paprika és paradicsom.
Arra nem térek ki, hogy milyen darabokra, szeletekre kell ezeket felvágni, de a lecsóbolondok tudják a tutit, és így én is. Szóval egy jó híg levest kaptam, és mindjárt mondom miért.
Mert egyszer az egyik, szintén lecsóbolond szomszédom, egy rohadt meleg nyári napon, amikor lecsót főztem és épp ott lábatlankodott, megkérdezte, miért nem teszek bele nokedlit. Azt hittem viccel, vagy szórakozik velem, de komolyan gondolta. Na ekkor egy tojásból, pár kiskanál lisztből csináltam egy jó folyós nokedlit, hogy majd beleszaggatom. De hát ahhoz folyadék kell, így kapott az edény egy jó pohárnyi vizet, és csak ezután ment a nokedli. Rohadt jó lett, és azóta nálam a lecsó nokedlivel az, ami.
Szóval ha idáig eljutottunk, akkor töltsük fel ismét a kiürült poharunkat, és gyönyörködjünk a hatalmas lábos, híg, paprikás lében úszó nokedli halmazban, amit épp az előbb szaggattunk bele, majd vegyünk egy csomag frankfurtit, és szeleteljük fel óvatosan, hogy amire a nokedli elkészül, mi is készen álljunk vele.
Nem nyitok vitát arról, hogy a lecsóba milyen hús kell. Van aki az ötven kilós, csontsovány, madárcsontú nőket szereti, mert csak azokkal tud megbirkózni, és vannak a férfiak, akiknek 80 kiló felett kezdődik a nő, mert hát az feladat, és azzal van dolog. Nem véletlenül ez a hasonlat került ide, mert, hogy a fokhagymás kolbásztól a baromfi virsliig széles a választék, attól függően, milyen a férfi, aki a lábos mellett áll.
Nem vagyunk egyformák, szerencsére, mondják ilyenkor az asszonyok, akik széles mosollyal várják már a végeredményt, és aljas, sunyi módon már az asztalra teszik azt a tepsi túrós pogácsát, fahéjas almás pitét, vagy egyszerűen a rakott palacsintát, amit addig gyorsan összedobtak, míg mi pöcsöltünk ezzel a szar lecsólevessel, és azt hittük, hogy mi leszünk vele az élet császárai, de hát nem.
Jegyezzük meg, mi férfiak soha, de soha nem lehetünk jobbak az asszonyainknál, vagy a drága nagymamáknál, még akkor sem, ha szívünket, lelkünket beleadjuk ebbe a nyomorult lecsólevesbe, mert azért egy jó stíriai metélt, vagy egy meggyes-mákos rétes mindenkit legyőz. És ilyenkor bambán bámulhatjuk a hatalmas lábos, paprikás trutyit, amit eddig tiszta szívből kevergettünk, hogy hát miért is?
De egy próbát megér, mert friss fehér kenyérrel, kanállal!!!!! egy magamhoz hasonló, egyszerű, művelt alkoholistának persze megérte.
Glück auf, ahogy a törpék is mondták, mikor elindultak a bányába.
