Valami megnyugtató a nagy családi és baráti hétvégékben
A csiszológép hangja, a távoli fűnyírás, mint a kávéscsészébe való kapaszkodás is részei a Vérteskozmai nyugalomnak. Klausz Réka írása.
Mindenki egyszerre beszél, a legkisebb gőgicsél, a nagyobbja a „gyeje játszanit” mantrázza, a műhelyből kiszivárog a csiszológép hangja, csilingel a sütő, hogy elkészült az ebéd, a kutyák csaholnak, és valamelyik szomszéd szüntelenül füvet nyír. Akár csak Mézgáék. A sűrű és zsúfolt tér ellenére van valami megnyugtató a nagy családi és baráti hétvégékben.
Persze a gyerekek miatt mindenki korán kel, de mosolyogva próbálunk túllendülni a tömegszállás során elszenvedett fáradalmakon. Hiszen egy szép új nap elé nézünk. Mindannyian hálát adunk az új kávégépnek, amely gyorsan kiszolgál bennünket és a közel százéves diófa alatt a kávéscsészénkbe kapaszkodva élvezzük a napsütéses reggelt. Néhány másodpercre, akár el is tudnám képzelni, hogy az egész napot itt töltjük a fa alatt pizsamában. De egy váratlan pillanatban, mint valami méhkas, mindenki megmozdul, versenyzünk a fürdőszobákért, egyeztetjük a napi menüt, hogy kinek van nagyobb türelme a gyerekekkel foglalkozni, van-e valami halaszthatatlan házimunka, illetve ki szeretne valamit nagyon csinálni.
Tulajdonképpen folyamatosan beszélgetünk, mindig azokkal akik éppen jelen vannak. A létszámtól függően változhat a téma, illetve a téma mélysége is. Bárhol is folyik a beszélgetés, egy idő után mindenkinek feltűnik a rendszeresen visszatérő, idegeinket borzoló csiszológép hangja. Vendégeink udvariasan kérdezik, hogy vajon a bátyám mit csinál a műhelyben. Mi háziak próbálunk mosolyogni és kezünkkel legyintve csak annyit mondunk: új hobbija van. Az elején még érdeklődve megnézik a műhelyben készülő csodás bútordarabokat, de a nap végére már fanatikus rögeszmésnek tűnik. Még az a szerencse, hogy időközönként csillogó szemmel kijön megmutatni az aktuálisan elkészült bútordarabot és láthatjuk, hogy számára ez egy igen látványos és eredményes kreatív folyamat.
A délelőtt elrepül a főzéssel, somszedéssel, vakondtúrások felszedésével és a vendég kutya felkutatásával az erdőben. Az új nagy asztalnak köszönhetően csodásan elférünk nagy számban az ebédnél. Egymást követik a fogások, szokás szerint mindenki egyszerre beszél és születésnap révén még éneklés is kijár az ünnepeltnek. A közel másfél órás ebéd végére többen elmormolunk egy imát, hogy ugye mind a két gyerek lefekszik és el is alszik. Hivatalosan is zöld lámpát kapunk, mi mint felnőttek, hogy sziesztázzunk. Megindul a csendes, észrevétlen futam a hintaágyért, függőágyért, kerti padért és végül jobb híján a kocsi hátsó üléséért. Nettó 2 és fél óráig még a levél sem mozdul a Klausz család táján.
Majd a legkisebb 11 hónapos ébreszti a klánt. Ismét kávéval a kezünkbe a nyugágy körül üldögélünk, beszélgetünk, csodáljuk a cseperedő gyerekeket, örülünk, hogy egy kutya sem hiányzik, és csak úgy vagyunk. Vagyunk, mint egy szép család, szeretetben, békében és élvezzük, hogy üzemel a család.
Klausz Réka (Vk47).
Az írás 2015 szeptember elsején jelent meg a Réka blogján.
