Apák és szerszámaik dicsérete
Pár nappal ezelőtt, a délutáni csendes pihenő közepén, a legrosszabb időben csengett a telefon. Ilyenkor az ember a másik oldalára fordul, és hagyja a szerkezetet a fenébe, de a kijelzőn megjelent a varázsszó: “ Barna Marika”. Tudom, hogy ő nem szereti, ha így hívják, de a telefonomat csak én látom, így nem akkora a baj, de mivel tudom, hogy mivel jár ha magamra haragítom, inkább felvettem. Nem akartam, hogy köröm nőjön a fülemen és pikkely a hasamon, így vállaltam a kockázatot, és felemeltem a készüléket.
“ Itt az érdeklődő szolgálat” szólt a bevezető. “Meg tudod mondani, hogy a mikró kijelzőjén mit jelent a H98 jel? Barna biztosan megnyomott valamit, és most nem működik.”
Az ember ilyenkor nem tehet mást, farkát behúzva, álmosan, kissé nazálisan csak annyit mond: megnézem.
Nem kellett sokat keresnem a neten, viszonylag rövid idő alatt kiderült, hogy az inverter felmondta a szolgálatot, a gépnek annyi. Mivel az úttörő ahol tud segít, és én voltam úttörő, azonnal jött a megoldás, az én régóta nem használt ősi készülékemet felajánlom. De annak csak a torka volt véres, pontosabban a tányért forgató csillag hiányzott, mert az évek során elfáradt, eltört, így kuka. Sebaj, másnap szereztem egy hasonlót, ami csak abban hasonlított az eredetire, hogy úgy hívták. Az alakja ugyan megegyezett az eredetivel, de semmilyen más mérete viszont nem.
Ilyenkor az ember palackot bont, felveszi a legerősebb szemüvegét, és bambán bámulja a semmilyen szempontból nem megfelelő alkatrészt, de közben retteg, hogy nehogy a fülén megjelenjen a köröm.
Egy hét milliméteres, kör alakú bevágásból kell egy millimétert lecsiszolni, hogy a célnak megfelelő alakzatot kapjunk. De hát mi a frásszal tud az ember ilyet csiszolni, gondoltam dühösen, és már megbántam ezerszer, hogy felvettem a telefont. Nincs ilyen szerszám, nincs ilyen készség, nincs ilyen ember, aki ezt a baromságot meg tudja oldani.
Az ember ilyenkor tölt a poharába, bambán maga elé bámul és akkor valahonnan a felhők közül megszólal egy hang, az apja hangja, hogy hát “Drága kisfiam, a tűreszelők között találsz olyat, amivel ezt meg tudod oldani”.
Apám ezermester volt. Az élet tette azzá, mert amikor született, 1908-ban, az élet nem volt egyszerű. Megélte az I. világháborút, a dicsőséges Tanácsköztársaságot, az 1928-as világválságot, majd amikor már úgy gondolta, hogy hátra dőlhet, jött a második világégés, és az ukrán front. Több mint egy évig védte a hazát, pontosabban mint szanitéc, szedte össze a harcok során elhunyt bajtársait, és kötözte, gyógyította azokat, akik élve maradtak. Fegyvert soha nem fogott a kezébe, pacifista volt, de ő ezt nem tudta. A jobb keze roncsolt volt, így nem kaphatott fegyvert, viszont azzal a kézzel remekül tudott kötözni, gipszelni, sebesültet a lövészárokból kihúzni, gödröt ásni, temetni, szóval mindent, ami egy szanitécnek a dolga volt abban az időben.
Amikor vége lett a borzalmaknak, és kicsit megnyugodott a világ, nyitott egy kis villanyszerelő üzletet, ahol az akkori idők összes elektromos készülékét megjavította, rádiótól kezdve a hajsütő vasig. Meg tekercselt naphosszat. Szerintem imádta számolni, hogy balra hányszor, meg átalvetve még megint szinkronban mennyi, meg hogy balra is meg jobbra is ugyanannyi legyen a hajtás, szóval gyerekként csak bámultam, mit varázsol össze az öreg.
Amikor nyugdíjba ment, eszébe vette, hogy készít egy televízió készüléket, mert akkor nekünk még nem volt ilyen. Szerzett valahonnan egy orvosi oszcilloszkópot, majd több mint egy év munkájával összerakta a gépet. Egyik este büszkén mutatta az alig egy tenyérnyi zöld képcsövön a szlovák kettes adó szignálját, hogy íme, elkészült a nagy mű, pihen az alkotó.
Más világ volt, más örömök és más fájdalmak tették élhetővé és elviselhetővé az akkori életet. Amikor végleg itthagyott, szinte minden hátramaradt dolgát elajándékoztam olyanoknak, akiknek szükségük volt rá, kivéve a szerszámos szekrényét. Gyermekként az a szekrény a csodák palotája volt számomra. Rengeteg ismeretlen dolog volt benne, amiről szinte semmit nem tudtam, hogy mire való, minek, miért, mit mér, meddig, hova, szóval teljes sötétség.
Most, amikor feladat van, és meg kellene oldanom egy 7 mm-es kör alakú bevágás csiszolását, na ilyenkor jön a leltár, mi van a csodaszekrényben.
Amikor kinyitom a kis szekrény ajtaját, mellbe, azaz orron vág apám Chypre kölni illata. Amióta az eszemet tudom, apám Chypre kölnit használt, borotválkozás és fürdés után. Csak és csakis ezt, még akkor is, amikor kenyérre sem tellett. Piperkőc volt, a fiatalkori fényképeit megnézve, érthető.
És akkor jöttek a csodák, a számomra oly ismeretlen dolgok, amikre gyermekkoromból ugyan emlékszem, de arra már nemigen, hogy mire és miért használta őket apám.
Elsőre a logarlécek. Egyetemista koromban emlékszem, volt egy olyan gépészeti óránk, ahol az apám korabeli professzor arra tanított minket, hogyan számoljunk a logarléccel. Mert számítógép akkor még nem volt, de a léc igen. Semmi, de semmi nem maradt meg belőle, legfeljebb a 2+2, azt meg tudnám mutatni a fiamnak, ha érdekelné, de hát nem érdekli, ez sem.
Ha megfordítom a logarlécet, cirill feliratokat látok a hátlapján, és arról eszembe jut a történet, amit ugyan nem apám mesélt, mert a háborúról szinte semmit nem mondott, legfeljebb ha kérdeztem annyit, hogy nem gyereknek való. Anyám mesélte el egyszer a logarlécek történetét, mert kettő is akadt, szóval azt, hogyan jutott apám ezekhez az eszközökhöz.
Amikor a hazát védte több ezer kilométerre a magyar határtól, Ukrajna egyik faluja közelében, éppen vízért ment egy vödörrel egy, a táborukhoz közeli falu kútjához, mert az nem volt mérgezett. Minden más vízvételi helyet akkor mérgezett az ellenség, de a falvakban még akadt tiszta víz. Éjjel apám merte a vizet a kútból, amikor megjelent egy orosz/ukrán katona, szintén vízért. Mivel mindketten igazából emberből voltak, csak meglepődtek, köszöntek egymásnak, és pont úgy viselkedtek, mint a normális emberek. Apámnál nem volt fegyver, az orosz/ukránnál sem. Mindketten vízért jöttek, és tudták, hogy nem jószántukból vannak ott, ahol vannak. Az orosz/ukrán látva apám békés természetét megkérdezte, hogy tudna-e valami kaját adni, mert napok óta nem evett. Apám mondta, hogy persze, de mit tudna érte adni, mert ilyen ínséges időkben ingyen nem megy a dolog. És akkor ez az orosz/ukrán ember a zubbonyából előhúzott két logarlécet, amit felajánlott apámnak a konzervekért. Apám néhány konzervért cserébe megkapta ezeket léceket, amiket most itt bámulok könnyes szemmel, és próbálom felidézni apám szellemét, meg azt a helyzetet, hogy én hogyan viselkedtem volna hasonló körülmények között.
A következő darab nevét nem tudom, talán mikrométer, de bármi más is lehet, nem tudom. Amikor gyerekként megkérdeztem apámat, hogy ez meg mi, és mire való, akkor nevetve azt mondta, hogy majd ezzel mérheted meg a szőr vastagságát a pöcsödön, ha majd egyszer kinő. Akkor megsértődtem, hogy ne viccelődjön az én kicsi pöcsömön, de a műszer tényleg ezt tudta, mérte a hajszálat is. Meg persze azoknak a drótoknak az átmérőjét, amivel apám tekercselt éjjel és nappal, mert a koszinusz fí nagyban függött a drótok átmérőjétől, és ez akkor baromi fontos volt, persze csak apámnak.
És akkor jött a súbler, vagy tolómérő, amit most is használnom kellett, hogy azt a nyomorult 7 mm-t kimérjem, meg persze amit csiszolnom kell. Hibátlan kb 75-80 éves szerkezet, apám a háború utáni kis műhelyében használta, és a mai napig betölti szerepét. Nem rozsdásodik, nem akad, nem kopott el a skála, szóval ha benzinnel átmosom, majd utána WD40-el kicsit meghintem, olyan mintha most készült volna. Ezzel a jószággal ki is mérem a szükséges csiszolni valót, és hajrá, jöhet a feladat.
A szerszámos szekrény fiókjában megtalálom a vasdobozt, amiben ott lapulnak a tűreszelők. Kérdés, hogy mi frászért hívják tűnek a kissé vastagabb, lapos, vagy hengeres, vagy hasáb, esetleg háromszög idomú fémeket, de ez igazából lényegtelen.
Apámnak megint igaza volt, a háromszög idomúval a nagyját le tudtam csiszolni, a finom munkát a lapossal befejeztem, és kb fél óra szentségelés, és két pohár sauvignon blanc után megszületett az eredmény.
A ma szerzett alkatrész, ezzel a kis kitérővel, apám jótanácsával, a tűreszelők segítségével, meg egy üveg borral elérte célját. Barna Marikának (Született Kiss Barnáné Erdősi Mária) lesz új mikrója.
És igazából ez a lényeg, ez a fontos, minden más csak eszembe jutott, mert olykor nem is tudjuk honnan jön a segítség, és miért oly fontos az őseink hagyatéka, még akkor is ha fogalmunk sincs, miért és minek hagyták ránk. A dolgok mindig teszik a dolgukat, a szerszámok szerelnek, az ember meg töri a fejét, elmélkedik, emlékszik, és tiszteli az ősöket, mert hát ettől ember az ember, és ettől fiú a fiú, és ettől apa az apa. És ez így van rendjén, míg világ a világ.
Drága Marika, köszönöm az apám nevében is, hogy itt lehettünk együtt, miattad, és érted.
