Emlékek Siposékról – II. rész
Az itt olvasható cikk apropóján több anekdota és emlék érkezett Siposékról, amelyeknek utánajártunk, és az alábbiakban összefoglaljuk. Ez a második rész, a Kozmalakó emlékei, az első pedig itt olvasható.
A ribizlibokor
Siposéknál minden évben rengeteg ribizli termett, és jószívű kozmaiként a felesleget, amit már az unokák sem ettek meg, felkínálták a szomszédoknak. Feleségem, mint gondos háziasszony, élt is a lehetőséggel, és egy hatalmas vájlinggal megjelent a kertjükben, majd elkezdte a ribizliszüretet. De az ő sajátos módján, praktikusan, ahogy egy élelmiszeripari mérnökhöz illik, tehát úgy, hogy csak a bogyókat húzta le az ujjaival, a vesszőkön meg ottmaradt a csupasz kocsány. Nem volt egy szép látvány, pont mint egy kopott karácsonyfa január végén. Sipos bácsi egy szót sem szólt, mert talpig úriember volt, így inkább adott nekünk pár ribizlibokrot elvitelre, hogy ilyen csúfságot otthon, a saját kertünkbe csináljunk.
A diófa
Amikor megvettük a telket, rengeteg fenyőnk volt, meg talán két meggyfa is, és semmi több. A feleségem állandóan dödögött, hogy legyen valami más is hiszen elfér, mert hatalmas a kert. Legyen bene minden ami terem, amit majd a gyerekekkel le lehet szedni, és télire eltenni. Ahogy azt már valahol említettem, én egy végtelenül lusta ember vagyok, így próbáltam azt a legkényelmesebb megoldást választani, ami mindenkinek jó, és még nekem is. Így esett a választásom a diófára, amit se metszeni, se permetezni nem kell, és még a szüret is kényelmes, mert ha lepotyog, a gyerekek majd felszedik, addig én meg kényelmesen ülök a kerti székemben, és kortyolom a hűvös pohár borom. Amikor Sipos bácsinak ezt elmeséltem, csendesen elmosolyodott, hümmögött kicsit a maga sajátos módján, mert a véleményét a lustaságomról inkább megtartotta, majd hátravezetett a kertjébe és rámutatott egy dió suhancra. Ha gondolod elviheted, mondta. Én csak egy grimaszt vágtam, mert akkor hoznom kell ásót, ki kell ásnom a fát, majd a gödröt be kell temetnem, szóval dolog van vele. Majd érte jövök, mondtam és gyorsan hazamentem. Sipos bácsi egy szót sem szólt, csak másnap reggel beállított, kezében a szépen kiásott dió suhanccal. Gondozzátok szeretettel, akkor meghálálja majd, mondta és én szégyenemben úgy égtem, mint a bibliai csipkebokor. Sipos bácsi nemcsak úriember, hanem remek tanító is volt, mert egy szál dió csemetével megtanított arra, hogy néha nézzek szembe ezzel a mérhetetlen lustaságommal, és legyek végre férfi.
Könyvek
Peti fiam gyakran órákra eltűnt, és igazából nem tudtuk, hova, merre, kihez és miért, mert itt Kozmán ez nem számított. Valamelyik szomszédnál van biztos, és akkor nincs semmi gond, gondoltuk. Csak az idő volt kicsit hosszabb, mint amit megszoktunk. És amikor előkerült, nem volt mindig fülig koszos, nyakig sáros, vagy nem vérzett a térde, ahogy szokott, vagy nem volt szakadt a nadrágja, nem lógott a cipőfűző, szóval olyan szokatlanul rendezetten került elő. Először nem is értettük, hogy mi van, mert a gyerek tisztán, jólfésülten, átszellemülten, és egy halom könyvvel a hóna alatt érkezett. Szólni nem lehetett hozzá, mert csak mordult egyet, és máris vonult a hűs szobába. Amikor sokadszorra kérdeztük, hogy hát hol a fenébe csavarogtál ennyi ideig, akkor csak egy morgás volt a válasz, persze, ahogy akkoriban szokott morogni, szóval csak annyi volt, hogy a Siposbácsinál. Azt már meg se mertük kérdezni, hogy ennyi ideig mi a frászt csináltál. De éjjel, amikor már aludt, megnéztük az ágya mellé tett könyveket.
Lélegzet elállt, szó bennszakadt, mert a borítón ilyen neveket láttunk, hogy Descartes, meg Aristoteles. Egy 10 éves gyereknél. Okos szülő ilyenkor csendben marad és Sipos bácsinak köszönetet mond, hogy bepótolt egy hatalmas hiányt, amit mi megadni nem tudtunk, mert mi sem tudtuk, hiszen nem tanultuk, hogy kik voltak ezek a nagyok. Mert nekünk Micsurint, meg Zsdanovot, meg persze Marxot, meg Lenint kellett tanulnunk. Ők is biztos nagyok voltak, de hát azért ez más bajnokság, más pálya, más társaság. Sipos bácsi, köszönet érte így utólag is, mert a fiam felnőtt, és büszke vagyok rá, mert van miért, de biztos, hogy ebben magának is része volt. És nem kevés, állíthatom. Köszönöm.
Nyitókép:
A két pici ember útban van a ház mögötti kertrész felé, mert a nagyobbik, Andris, kiadta az utasítást, hogy „jibizli!”. És máris mentek szedni, mert mind imádták!
