És talpam alatt ropogott a dió
A férfi borzasztóan fázott. A templom utolsó padsora mögött, egészen a falnál állt, ami ontotta az évszázadok óta beívódott hideget. Összébb húzta magán a kabátját, de ez sem segített. A hátát égette, a csontjai fáztak. Meg a lelke. Reszketett, és olykor a könnyein keresztül látta a többieket, a faluból, akik eljöttek, hogy elbúcsúztassák az öreget.
Furcsa egy mise volt ez. Az első padsorokban a feketébe öltözött rokonok, megilletődött, szomorú tekintettel mindegyik, majd hátrébb, akik ismerték és szerették, meg olyanok is, akik nem. A férfi meglepődött ezeken az arcokon, hogy itt látta őket, most, a búcsú pillanataiban. Akkor most igen, vagy nem. Mennyire bonyolult is erre válaszolni.
A pap is fázott, de becsülettel végezte a dolgát, vöröslő orral, fagyott kézzel a vékony reverendában. Talán csak a hangja volt kissé karcosabb. A férfi nem volt hívő, templomba turistaként járt, külföldön, ezért a padsorok mögötti hely, a fal mellett, ahogy szokott, csendben, meghúzódva, hogy ne zavarjon hitet, emlékeket, senkit ebben a fájdalomban. Mert fájt az öreg hiánya, nem szégyellte a könnyeit. Olykor nagyokat nyelt, hogy az a nehéz, szorító érzés elmúljon, és közben tovább szemlélődött. Sokan álltak hasonlóan a fal mellett, s amikor énekelni kellett, igen sok száj maradt zárva.
A templom harangjára összerezzent. A mise véget ért, és a sötétbe öltözött, fázós emberek elindultak a koporsó után, a havas, csúszós úton a temető felé. A nem éneklők is.
Amikor évekkel ezelőtt házat vett a faluban, az öreget a házzal kapta. Na nem igazából, csak úgy, jelképesen. Az öreg a ház része volt, őslakos, itteni, mert voltak mások is, a betelepülők, a városiak. Két világ, amely nagyon nehezen akart összeférni. Más kultúra, más szokások, más beidegződések, meg mi más is? Tisztán emlékezett arra a beszélgetésre, amikor új telepesként a szomszédjánál bemutatkozó látogatást tett. Az idős mérnök és felesége udvariasan fogadták, majd a fagyos pálinka után rövidesen rátértek a legfontosabbnak vélt szabályra. A városiak tegeződnek fiam, a nőkkel is, de őslakossal magázódunk, nem keveredünk.
Az őslakosokkal nem keveredünk, mint legfőbb szabály, nem tetszett. A férfi más mércével mért. Szerette a bort és ezt tudta róla mindenki. Ha benyitottak hozzá, került pohár azonnal, bor is, jó bor, ezt is tudták. Csak azt nem, hogy mindenkinek ad poharat, telepesnek, őslakosnak. Hányszor akadt fenn a belépő tekintete azon, hogy bárkivel iszik, egy pohárral, kettővel, asztalnál, beszélgetve. Nehezen viselték, de jó volt a bora, jöttek, megszokták. Más volt közöttük.
Az öreggel is másként bánt. Hallgatta először, amikor a házról beszélt. A kertről, amit gondozott, a fákról, melyek gyümölcsével élt, a kerítést is ő rakta, az egész faluban, füvet nyírt, ha kellett, fát hozott télire a fiával. Szóval olyan mindenes volt a városiak házainál. Ellátta azokat a feladatokat, amit a csak hétvégén idejárók nem tudtak, nem akartak elvégezni. Összeszedte a letört ágakat, azzal fűtött, a lehullott gyümölcsből remek pálinkát főzött. Gombászni járt a közeli erdőbe és olykor, kora reggel, mikor a férfi felébredt, az öreg egy kosár frissen szedett gombával lepte meg. Vékonyra vágott szalonnával, vöröshagymával pazar reggeliket készített.
Az öreget valami furcsa történet árnyéka lengte körül, egy rokon, az általa szedett gombától, sokat szenvedett, nehezen halt meg. Senki nem tudta az igazat biztosan, de a suttogások elkísérték. Meg hogy lop. Gyümölcsöt, hogy nemcsak a földről, hanem az ágról is. És nemcsak azokból az udvarokból ahova jár, hanem hét közben, amikor üres a falu, máshonnan is. A málnát, a szilvát, a körtét, a kajszit, meg a diót is. A rohadt kommunista, mondták. A nem éneklők.
A pap már a sírnál beszélt, hogy az öreg majd összeköt azzal a másik világgal minket, ahova most távozott. Nem is tudta igazából, hogyan történt ez az egész, kinek jutott eszébe egyházi temetést tartani egy nem hívő bányásznak, de igazából ez már lényegtelen volt. Elbúcsúztatták, gondoltak rá, sírtak egy kicsit, akik szerették, és akik nem, azok az arcukat hozták el. A városiak közül sokan. A lelkiismeret piszokul nyomasztja az embert, gondolta, mert neki is volt, maradt egy nagyon rossz emléke.
Az első őszön történt, amikor már mindent tudott, amit tudnia kellett, a tolvajról. A diófák levelei még zöldelltek, csak néhány engedte el magát. A három fán rengeteg volt a termés, és a férfi nem értette, miért verik hosszú rudakkal mások az ágakat, miért kell verni, amikor úgyis hullik magától. Nem most, majd egy hét múlva, vagy kettő, csak szedni kell a földről, folyamatosan. Az első alkalommal nem sokat, talán néhány maroknyit gyűjtött, s a kezét lemoshatatlanul barnára színezte a zöld héj. Még nem ismerte a fogást, ahogy a gumicsizma sarkával rálépve kibújik a friss, világos, nyers termés, ami már nem fog. Boldog volt, és az sem zavarta, hogy a vékony héjat feltörve, szinte élvezhetetlenül keserű volt az, amit a szájában érzett. Mindegy, de az övé volt, az első termése. A városi ember örül annak, ha birtokol.
A következő hétvégére egy nagyobb fűzfakosarat vásárolt, és egész úton, míg leért, arra gondolt, hogy még soha nem volt egy kosár diója. Várta a találkozást.
Amikor megérkezett, feltűnő volt a rengeteg levél a fák alatt. De zöldek mind, nem szárazak, meg a sok apró ág. A fát leverték, ez azonnal látszott. Cipőjével rugdalta a leveleket, de csak a zöld héjak, ágak. Dió semmi. A kosarat a kezében tartva mérhetetlen fájdalom járta át. Ott állt a fái alatt kifosztva, megalázva, megfosztva az érzéstől, hogy birtokolhatja a kosár diót. A rohadt kommunista, gondolta, engem is meglopott.
Nem volt kedve itt maradni. Csak állt a kosárral és úgy érezte tévedett. Nem kellett volna ezt a házat megvenni, itt sem jobb, miért gondolta azt, hogy majd itt más lesz. Mitől lenne itt más a világ, és miért. Nem keveredünk, nem tegeződünk, jutott eszébe a szabály. Hát ezért.
Lassan elindult a ház mögötti, ócska lécekből, kátránypapírból összetákolt bódé felé, ahol a szerszámokat, lomokat és a tűzifát tartotta. Nem akarta a kosarat hazacipelni, itt a helye. Az ajtó most is, mint rendesen, egy tuskóval volt betámasztva. Hatalmasat rúgott belé, hogy fájjon, és múljon a dühe. Az ajtó kinyílt és a férfi belépett a sötét, dohos, nehéz szagú bódéba.
A talpa alatt ropogtak a héjak. Megdermedt, nem mert lépni. A diók. Semmit nem látott a fényből hirtelen sötétbe érve, szeme még nem szokta a homályt. De érezte. A nehéz szagon átütött ez a mással össze nem hasonlítható, kesernyés illat. Gyufát gyújtott.
Döbbenten állt, és nem akart hinni a szemének. A sufni alján fólia leterítve, azon a zöld héjtól megfosztott, tisztára mosott diók, kiterítve, szárazon, rengeteg. A három fa teljes termése, egy szem sem hiányzott belőle, tudta. Szégyellte magát, nagyon. Érezte, ahogy az arcát elönti a vér, a düh, a forróság és a szégyen. Soha nem fogja ezt megbocsátani, a szomszédainak. A nem éneklőknek.
A koporsóra már zuhogtak a fagyott rögök, dörömbölt a fa, sírtak a rokonok. A férfi sokáig állt, várta, hogy az özvegy elinduljon hazafelé, s a többiek is menjenek dolgukra. Várt, s amikor már az utolsó fekete ruhába öltözött árnyék is eltűnt a temető oldalban, a sírhoz lépett. Leguggolt, kezét kihúzta a kabát zsebéből és összeszorított markát kinyitva egy diót tett a fejfa tövébe. Ezt vidd magaddal, ez a tied, öreg.
- In memoriam Tóth József
