Kétfilléres gonoszság
Aki a múlt század közepén, de pontosan annak közepén született, annak emlékeznie kell, hogy az ötvenes, hatvanas években milyen pénzérmékkel fizettünk a boltban. Mert akkor oda természetesen drága anyánk bennünket küldött, hogy “ Kisfiam szaladj már a boltba egy kis lisztér, mert elfogyott, és ebédre nem lesz akkor palacsinta.”
Nálunk ez volt a hívó szó, és akkor felkaptam a rövidgatyám, bebújtam a kegyetlenül ronda, és útált szandálomba, markomba szorítottam a három egyforintost, mert akkor ennyibe került egy kiló finomliszt, és rohantam a Meinlinek nevezett kisboltba, hogy mielőbb ehesem a palacsintámat.
Abban az időben a nagymosás egy egész napos program volt, hiszen a mosógépet nem ismertük és szegény anyám egy fatüzelésű üstben melegítette a vizet, majd fateknőben, gyökérkefével sikálta apám olajos munkás ruháját, meg az én hótt koszos ingeimet, meg úgy általában mindent, amit mosni kellett.
Ariel helyett egy fémdobozból sötétbarna kenőszappan került a legkoszosabb ruhákra, majd a piperemosás a Flóra mosószappannal történt, aminek szintén förtelmes szaga volt. A fehérneműk a gyökérkefe mellet az Ultra port kapták, de anyám fáradt keze már nem volt elég ahhoz, hogy hófehérekké váljanak, így maradt a hypo.
Emlékszem, hogy anyám egy kétfülű, hatalmas mosófazékba gyűjtötte a fehérneműket, lepedőket, ágyneműket és ebben jó adag hypo társaságában áztak vagy fél napot. De a hypo is egyszer elfogyott, és jött az ismert kérés, hogy “ Kisfiam, szaladj már el a boltba, hozzál egy üveg hypot, itt van rá a pénz is”. Majd drága anyám kezembe nyomott egy egyforintost, egy ötvenfillérest, egy húszfillérest, mert a hypo pontosan 1,70 forintba került. Gondolta anyám.
A szokásos módon rohantam a Városmajor utcai háztartási boltba, amit akkor drogériának hívtak, most meg egy gyógyszertár működik abban az üzletben. Kisgyerekként ahogy beléptem, csak álltam és szívtam magamba azokat a különleges illatokat, amitől egy drogéria illatozott. Mert azért a sok rosszagú mosószappan mellett kimérve árultak kölniket is, és drága apám innen vette a szokásos Chypre kölnijét. Persze hozott üvegbe.
Abban az időben a pultnál kellett sorban állni, mert mindenért sorba kellett állni, és amikor végre rád nézett a pultosnő, akkor elmondtad, mit szeretnél. Akkor fogott egy papírdarabot, ceruzával ráírta az árát, és mehettél a másik sorba, ami a kassza előtt kanyargott. A bolt sarkában, egy üvegkalitkában ült a pénztárosnő, pokrócokkal körbebugyolálva, és amikor átdatad neki a papírodat, bedugta a pénztárgépbe, beütötte a megfelelő gombokat, és megtekerte az oldalán lévő kurblit.
– Egy forint hetvenkettő fillér, – mondta, majd kezembe nyomta a blokkot.
Az izzadt tenyeremből kiborítottam elé azt a pár érmét, amit idáig szorongattam, és már vettem volna el a blokkot, de a pénztárosnő nem engedte, hanem ismét rámförmedt.
– Ez kevés, kérek még két fillért, – mondta szigorúan.
– De hát anyukám csak ennyi pénzt adott, nincs nálam több. Majd holnap elhozom, csak tessék már odaadni, mert vár az anyukám, – mondtam megszeppenve és éreztem, hogy mindjárt sírni fogok.
– Mondd meg anyukádnak, hogy máskor elég pénzt adjon, te meg szaladj haza és hozd azonnal azt a két fillért, ne tartsd fel a sort, – mondta szigorúan, és kivette a kezemből a blokkot.
– Na ereggyé mán, ne pityeregjél itten, – tette hozzá, hogy még jobban fájjon a dolog.
A hazáig vezető út elég fájdalmas és könnyes volt. Nagyon fájt, hogy anyukám miattam nem tud majd tovább mosni, és szégyelltem is magam, hogy biztos odaadta azt a kétfillérest, csak valahol elvesztettem.
Amikor hazaértem, anyám leültetett a kissámlira, a szokásos helyemre, megsimogatta a fejem, és megnyugtatott.
– Semmi baj Csambikám, majd holnap folytatom a mosást, ráér, de most figyelj rám kicsit, mert megtanítalak számolni. Ugye ismered ezeket pénzeket, és már számolni is tudsz legalább százig, jól van, akkor kezdhetjük.
– Ha a hypo egyforint-hetvenkettő fillér és te csak egyforint-hetven fillért adtál a néninek, akkor ugye két fillérrel tartozol neki. De ha nálam most nincs két fillér, csak öt fillér, akkor ezt fogom neked odaadni, és ezt fogod te is átadni a pénztáros néninek. Akkor mennyi pénzt kell visszakapnod tőle? – szólt a kérdés.
– Három fillért, – válaszoltam boldogan, mert azt hittem végeztünk, de nem.
– Mivel nincs három filléres érme, ezért a néni csak egy kétfillérest fog neked visszaadni, és egy fillér bent marad a kasszájában, ugye?
Okosan bólogattam, és örültem, hogy tudtam anyám fejszámolását követni.
– Namost ha aznap még néhány ilyen kisfiú otthagy nála egy-egy fillért, akkor estére akár egy forint is összegyülhet a pénztáros néninél, és nem fog neki hiányozni semmi az esti elszámolásnál.
– Tessék, itt van öt fillér, add oda a pénztáros néninek, és mondd meg neki, hogy anyukád azt üzeni, hogy a maradék három fillért ne adja vissza, azt költse gyógyszerre.
– Miért, a néni beteg?- kérdeztem csodálkozva.
– Igen kicsim, a néninek nagyon beteg lehet a szíve, de a lelke is, ha egy ilyen kisfiút két fillérért hazazavart, de ezzel te ne törődj, a néni biztos boldog lesz, – zárta le a beszélgetést anyám, és ment vissza a fateknőhöz, hogy befejezze az aznapi adagot.
Visszamentem a boltba, ahol az üvegkalicka pultjára lecsaptam az ötfillérest, és átadtam anyukám üzenetét. Nem értettem, hogy a pénztáros néni miért kapkod levegő után, miért nem köszöni meg azt a három fillért, amit anyukám gyógyszerre küldött neki, de ez igazából már nem érdekelt. Csak arra figyeltem, hogy hazafelé nehogy összetörjem a spárgaszatyorban himbálódzó üveget, és nehogy újból el kelljen jönnöm ebbe a boltba hypoért.
