Lamentáció egy róka vesztén – 4. rész: Álmodok és gyászolok
Molnár Péter elbeszélése 4 részben, 4. befejező rész.
Az első rész ITT OLVASHATÓ.
A második pedig ITT.
Lamentáció egy róka vesztén – 4. rész: Álmodok és gyászolok
Hajnalban indultam, mert néhány napra a fővárosba kellett utaznom. Azzal az elhatározással ültem a kocsiba, hogy felhasználom az alkalmat és ennek a veszettségnek jobban utánanézek a tudós könyvekben. Útban a város felé azt is kigondoltam, miként fogom a szükséges anyagot beszerezni. Mielőtt elmerültem volna tengernyi tennivalómban, még midőn mindenkit otthon találok, egy gyors körtelefonnal megkerestem tudós barátaimat, lennének segítségemre, hogy a szükséges irodalomhoz hozzájussak. Nem reméltem, de mire holtfáradtan hazavergődtem, ott hevert két vaskos kötet tárgyba vágó fejezeteinek másolata asztalomon, néhány meleg hangú, átkozódó sor kíséretében. Nem volt a két szöveg – egy az állatorvosok s egy az orvosok okulására – összesen tíz oldalnál több. Még vacsora előtt végigfutottam mindkettőt, s meglepett, milyen olvasmányos anyag, s még az idegen szavak szótárát sem kellett forgatnom ahhoz, hogy megértsem azonnal. Olvasás közben erőt vett rajtam az étvágytalanság. Nem azért, mert különösen érzékeny gyomrú lennék, sokkal inkább a rókasors reménytelenségének nyilvánvalósága vette el az étvágyamat.
Második olvasásra a kép még tovább sötétült. Elhatalmasodott bennem az a felismerés, hogy az én kedves rókám sorsa itt és most megpecsételtetett.
Hirtelen jelentőségét vesztette a magammal folytatott per. Hajótörést szenvedett érzékenységem – mint már annyiszor a vaskos és ormótlan honi realitások szirtjein.
Kétségtelenül okosabb lettem, hogy finom részletekbe menően elolvastam az ember- és állatorvosi nézeteket, de szomorú is. Egyszeriben azon kaptam magam, hogy laikus módon hinni kezdtem valami titok létezésében, aminek megismerése egyszeriben a tudás teljességét ígéri, akár a bölcsek köve. Ez motozott bennem, miközben újra kézbe vettem az írásokat. Végre találtam valamit, ami megerősített hitemben. Hirtelen jött kutatási láz vett erőt rajtam, sietve kapdostam le a könyvespolcról két könyvet, egyet az emlősökről, egyet a rovarokról, mert úgy éreztem, hogy nyomára akadtam valami összefüggésnek. Közben csitítgattam magamat, mert amatőr buzgalomnak éreztem, csakhogy nem tudtam lemondani róla, hogy a végére járjak sejtéseimnek.
Ugyan-ugyan, hát nem mindegy, mivel töltöm az időmet? Mindig is szerettem játszani – soha nem szégyelltem-, mondjuk, hogy most játszásból kutatok, kutatósdit játszom éppen. Persze-persze… Tudom-tudom… De ha mégis találok valamit? Tudtam, hogy erre elenyésző az esélyem, mégse hagytam abba.
Nézzük csak! Mindenütt, ahol előfordul: Arábiában, Észak-Afrikában a Szaharától Egyiptomig, Közép-Szibériában, Alaszkában, Kanadában és az USA-ban a szó szoros értelmében mint furfangos rablót, elsősorban mint a házi szárnyasok pusztítóját ismerik, ezért, továbbá értékes téli bundájáért mindenütt kegyetlenül üldözik…
A róka nagy kárára van a vadgazdaságnak, ugyanakkor hasznot is hajt, mert a hatalmas kiterjedésű gabonaföldek a pockok és egerek tömeges elszaporodását is elősegítik, és éppen ezek képezik a rókák legfőbb táplálékát. A mezőgazdasági termelés szempontjából tehát a vörös róka tetemes hasznot hajt.
Itt meg kellett állnom, az egerekről töprengtem egy sort, s valami kezdett derengeni igaz, nem most először az este folyamán, ami lassan éjszakába fordult a kullancsok és az egerek kapcsolatáról. Olvastam valamit erről, amikor kullancscsípés következtében Lyme-kór-fertőzést kaptam, s a faluban barátom kullancs-agyhártyagyulladást kapott. Nem véletlenül vettem le a polcról a nagy rovaroskönyvet, holott tudom, nem e könyvekből tudom, amit tudok.
A rókaétlap fő-fő fogása az egér és a többi apró prémes állat. A kullancs életciklusában a lárvaállapot gazdaállata szerepét e kis állatot töltik be, melyek a talaj felszínén mozognak, mert a lárvák a talajon kelnek ki. 3-4 napig tartózkodnak ott, s egy vérszívással gyűjtött energiával feltöltekezve alakulnak át nimfává. Ha e kis állatok száma gyérül, vele a kullancspopuláció is apad, sőt, úgy is mondható ez az összefüggés: ha kipusztulnának ezek az apró négylábúak, a kullancsok még nimfaállapotukat se érnék meg. Gondoljunk a vírusos agyvelőgyulladásra, a Lyme-kórra, a vörös vértesteket roncsoló babeziákra, a nyiroksejteket pusztító theileriákra, a rikettsiákra, a kullancstífuszra és a szívvizenyőre, valamint a haszonállatokra leselkedő egyéb kullancs terjesztette válogatott nyavalyákra! Elég, hogy nyomban belássuk, a rókát védeni és nem pusztítani kell. Indokolni hitelesen ugyan nem tudom nem vagyok e kérdésben talán még amatőr sem, de ha szerepemet egy kicsit komolyan veszem, megkockáztathatom, hogy azt állítsam -, a felnőtt társadalmak nem csupán állatszeretetből dolgozták ki a róka veszettség elleni védelmének módszerét, de még tudományos becsvágyból sem, hanem igen pragmatikus oka van annak, hogy egyetlen intézkedéssel féken tartsák a veszettség és a kullancsveszélyeket.
Ami pedig a vadászok kárát illeti, ez úton az ugyan nem térül meg, csakhogy – mint gyanítom – az nem is oly mértékű, mint beszélik. A honi vadászok az elmúlt években abnormálisan felduzzadt presztízse, ha jól sejtem, régen háttérbe szorította a reális gazdasági érdekeket, s vele a józanságot is. Itt tartottam valahol éppen – félig az olvasással, félig gondolati játékaimmal -, amikor rá kellett jönnöm, hogy itt már nem segíthetek. Rókám sorsa megpecsételtetett, s beteljesülése már csak idő kérdése lehet. Nagyon elkeseredtem ekkor. Nem a rókák kergették egymást többé a fejemben, nem is a magam bőre, hanem a vadásztársaságok nagyhatalmú uraival pörlekedtem már ekkor. Passzióik zavartalanságának érdekében intézkedtek valamikor úgy – minden illetékest a kezükbe markolva -, hogy a rókáknak pusztulniuk kell. Ebben is, mint minden másban – az ember legalantasabb ösztöneire apellálva – megrontottak mindent, amire szemet vetettek. Az értelem hordozóit szerteszét zavarták, hogy a sötétség fátylat borítson bűneikre, vaksi szemüket a fény ne zavarja.
Lefeküdtem, de álom sokáig nem jött a szememre. Reggelre kelve apátia kerített hatalmába, de tettem, amit tennem kellett, és igyekeztem nem gondolni a rókák ügyére, amíg csak vissza nem indultam. A kocsiban még tartott a gondolattalan állapot. Ha valami mégis felvillant agyamban, rendre pesszimistábbnál pesszimistább gondolat volt, s ha valami kívánság megfogalmazódott bennem, az rövid volt és nem több, mint ennyi: még ne! Ugyanakkor éreztem, hogy késő már bármit is kívánnom. Megérkezve rezzenetlen lélekkel hallgattam az újságokat, melyeket a falu tartogatott számomra. Nem lepődtem meg, minden úgy történt, amint az várható volt, az embereken erőt vett a gyilkolási ösztön azon fajtája, ami talán a létező legellenszenvesebbé teszi a gyilkost: amikor tettében hőstettet érez, megvédelmezendő a köz érdekét ugyebár, pedig csak egy macskánál alig valamivel nagyobb teremtményt bunkózott le, tört derékba, nyuvasztott meg, lõtt agyon.
Az szomorított el leginkább, hogy azon a hajnalon alkalmatlanná váltam az ítélkezésre, és úgy éreztem, nincs jogom többé ítélkezni a többiek felett. Átéreztem a pánikot, aminek hatalmába estek, és amibe magam is – ha néhány percre csak – alámerültem. Úgy éreztem, egy szót sem ejthetek a rókaszörnyek fölött diadalt ülő hősök ellen. Kinek is juthatott eszébe közülük, hogy lehetne valamit tenni a faluban évenként ismétlődően jelentkező agyvelőgyulladás és az egérinvázió ellen, ami – valahányszor gabonát vetnek a kertvégi táblákba – elárasztja őszre a házakat úgy, hogy a macskák sem bírnak velük. Ki tudott közülük arról, hogy a róka domesztikálódóban van, hogy összefüggés lehet nemcsak a róka és a veszettség között, de a róka és kullancsok között is, és ha a faluba költözik, nem okvetlenül azért teszi, mert megveszett. Értem mindenki félelmét a veszettség rémétől, de nem értem a problémára adható válaszok közül választott és intézményesített hazai változatot. Mert hogy intézményesítve van, arról néhány nap múltán az erdőt járva meggyőződtem, az illetékesek irtó hadjáratot indítottak a róka ellen.
Természetesen híre ment – s természetesen a hírt senki sem sietett ellenőrizni, hogy a róka, amelyet Franci bácsi rugdosott agyon, és végső tusájában őt megharapta, amint azt a Közegészség- és Járványügyi Hatóság megállapította, veszett lett volna. Elgondolkodtató, vajon e szerv erősebb lábakon áll-e, mint a többi, és hatékonysága jobb lehet-e? Az valószínű, hogy a Franci bácsi agyonrugdosta róka az én kedves rókám lehetett. Újra meg újra végiggondoltam találkozásunk minden apró részletét, és egyre komorabban vettem részt a társalgásban aznap este, azt hiszem, kicsit többet is ittam a kelleténél.
Ha egyszer elalszom, többnyire álomtalan álomba hullok, és oly álombéli esemény is csak nagy ritkán történik velem, amiért ébredés után érdemes lenne álmoskönyv után kutatni a polcokon. Ha olykor mégis mutatja magát valami, reggelre elmosódott foltok füzére az csupán, emléke az álom hangulatának, és csak egy ponton mutat pontos rajzolatot, mintha csak jelezni kívánná tárgyát, de nem áll össze értelmezhető egésszé. Nem sokra mennék vele, ha álomfejtéssel kísérleteznék. Kivételesen, sorsfordulóim táján jelentkezett csak oly teljes ívű álom, ami szabatos volt, akár valami freudista példatár megfilmesített darabja.
Ezen az éjszakán nem ilyenforma álom lepett meg. Ez sem volt teljes ívű egész, de részei szokatlanul élesen maradtak meg, akár egy színes metszet több dúcos első nyomata. Álmomban a róka jelent meg, abban a glóriás fénykoszorúban, amelyben először mutatkozott, alighanem búcsúzni jött. Komoly volt és megértő. Egyenest a szemembe nézett, pontosan emlékem furcsa, ovális pupillájára. Valamit magyarázkodtam neki, de rettentő kínban voltam, mert mondanivalómhoz nem találtam megfelelő szavakat. Lehet az is, mert a szituáció olyasféle volt, hogy vele szemben elkövetett bűneimre kértem feloldozást. Szorult érzésem még akkor is kínozott tovább, hogy átléptem az ébredés első küszöbét. Félálmomban – félig álomban, félig tudva már, hogy miről is álmodom – a róka feloldozott, és valami kevés penitenciát rótt rám. Talán ezt már nem is ő tette, hanem én magam képzeltem hozzá, mint talán azt is, ahogyan búcsút vett tőlem, mert a hangjára nem is emlékszem.
– Isten veled! – mondta búcsúzóul, és megosztotta velem titkát. E szó: titok, álmomban – gyanítom – el sem hangzott, csak mintha éreztem volna, és most, hogy lejegyzem, erős kétségeim vannak afelől, hogy a megfogalmazás álombéli-e valóban, arra azonban esküszöm, hogy a búcsúzás körül kavargó érzéseimből való. Így volt a legtisztább módon kibontható:
– Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
Itt tartottam a félálom színes darabkáinak összeillesztésével, amikor rám köszöntött az új nap, s vele átléptem az ébredés második küszöbét. A tettrekészség még nem jelentette magát, volt még időm, hogy töprengjek az álmon és a magam érzésein, melyekben ébredés után magamat találtam. Lassan közeledtem a ponthoz, amelyben állapotom már véglegesen meghatározható.
Gyászolok, a rókát gyászolom magamban! Erősebben, mint kedvenc állatot szokás, és hiányzott e gyászból az az elidegenedés, amit a cadaver idéz elő. Igaz, itt a rókát nem láttam kiterítve, mert utolsó képem a búcsúzó, megbocsátó rókáé volt, a fénykoszorúban ülve a zöld füvön.
A gyászt pedig jól ismerem más alkalomból, ismerem külsőségeit, melyeket azért módolt ki magának az ember, hogy ha kell – ha a gyász nem lenne gyász igazán -, legyen mivel elrejteni a szégyenletes állapotot. Ismerem szertartásait, a gyertyák repdeső lángját, s a tömjén és hervadó virágok elmúlást idéző illatát. Mindig együttérzéssel kutattam a gyászolók arcát, kisírt szemüket és a frissen vésődött fájdalmas vonásokat. Megdöbbentem, valahányszor nyomát sem találtam e csalhatatlan jeleknek, mint Mariska halálán sem.
Hallgattam az egekkel fennszóval pörlekedőket, jajveszékelést és csendes panaszos sírdogálást, virrasztók mormolt imáit és kántáló énekbeszédeit, amint archaikus rítusok íratlan törvénye szerint sorolják füzérbe a megboldogult élete megannyi jeles fordulatát és számon tartandó tetteit. Hallgattam feljajdulni közben az életben maradt társakat, abban az érdemük szerinti sorrendben, amelyben szólíttattak. Hallgattam zengő termekben komor muzsikát és a vonókon zokogó ősi siratókat, amelyek oly szívbemarkolóak, mert személyes sorsunkat idézik, mert intenek minket, hogy ne feledkezzünk meg az élet mulandóságáról egy pillanatra sem. Hallgatva a kétségbeejtő, egyszersmind magasba emelő zenéket, nyugtalanul kerestem a gyász tisztult hangjait a halálfélelem és az önsajnálat sötét diszharmóniáinak kavargása fölött.
Amúgy szemtől szemben a halál – amint azt próbálói jelentik – megszokható. Ha átéltük már egyszer a kínos találkozást, és lemostuk magunkról a hideg verítéket is, egyszeriben az újjászületés ujjongó szárnyalása ejt hatalmába, elöntve fogékonysággal az élet ezer ágba sugárzó szépségei iránt. Ez pedig ritka adomány, akár a viszonzott szerelem, vagy a boldogság, amely rövid életű ugyan, de hosszan melegít, és megtéveszti a tőle elkábult boldogtalant. Egyedül az ismeretlentől való rettegés gyötör, azt nehéz hosszan elviselni.
De én az igazi gyászt is ismerem. Tapasztaltam már elégszer, midőn az elkerülhetetlen, a szenvtelen lovag oldalamról szakított éppen életet magának. Az imént még a bőrömön éreztem áldozatának meghitt melegét, oltalmazott a dermesztő fagyokban és váratlan támadásokkal szemben, teste testemet fedezte, és most személytelenné hűlten hever a porban, és én fázva, védtelen vonszolom magam tovább egyedül.
A jól ismert ismeretlen útjába most még nem én keveredtem, ennek ellenére engem is fölsebzett kegyetlenül, mert szétszabdalta mind a kötelékeket, melyek ezernyi szállal belőlem sarjadtak, az én érzelmeimből vagy belém ízesültek az ő érzelmeiből, most pedig bénán, hasznavehetetlenül lógnak alá és roncsolt végeik sajognak. Alig érzek még valamit, de később, a sokkos állapoton túl, akkor hasít majd belém az igazi fájdalom.
Ismerem jól a gyászt, mert ismerem a mással össze nem téveszthető, kietlen magányt, ismerem az elhagyatottság és a tehetetlenség megaláztatásait, az értelmében csonkított lét minden gyötrelmét, ami sokáig fogva tart még azután is, hogy eltompult bennünk a szaggatást kísérő fájdalom. Menekülnék a megaláztatásból, de béna lettem, és ha mozdulni tudnék, akkor sincs többé kihez. Valamit tennem kellene, mert valamit elmulasztottam időben megtenni, és most cselekedni már késő, elkéstem örökre. Valami roppant fontosat kellett volna még mondanom, és nincs többé kinek. A lidérces álmokból ismert eme kínos érzéseket – ha nincs erőnk elviselni, úrrá lenni felettük, ha a halálfélelmet és az önsajnálatot e nagyon is megérthető és mégis méltatlan érzéseket – kordában tartani nem tudjuk többé, ezek elfojthatják a gyászt és katartikus szépségét.
A gyász mélyen emberi érzés, az ember személyes ügye. Hihetnénk, ha hinnénk, mit hinni szeretnénk, hogy a gyász tárgya csak emberi lény lehet, de tévednénk. Nincs szükségünk vizsgálódásokra, hogy bizonyítva tudjuk az állatok érzelmi gazdagságát, mellyel hozzánk kötődnek, és épp a kutyafélék. Így e szálak szétszaggatása éppoly fájdalmas, mint az ember emberhez való kapcsolatában.
Az imént oldala még oldalamat melegítette és benne szívemet, fedezte lelkemet káini ösztönök váratlan támadásaival szemben, és most itt hever a képzeletemben, bundája elvesztette fényét, csapzottan tapad a testére, tekintete megtört. Gyászolom soraimmal a rókát, mert barátom lehetett volna, ha megéri, mert még az imént is megajándékozott valamivel, amit már – úgy érzem – réges-rég kigyilkolt belőlem az ember átrendezte világ, és ami nélkül élni nem érdemes, de talán nem is lehet.
VÉGE
A HAP Galéria kiadásában megjelentetett kötetet köszönjük Varsa Endrének.
