Mici néni kokaskrumplija
Amikor az ember, főleg ünnepek táján elmerül a gasztronómiába, pontosabban a most mi a frászt főzzek már megint kényszerű szorításába, na akkor kavarognak a gondolatok, fel s alá. Mert, hogy a kigondolt ünnepi sültekhez valami más köret, valami tényleg ünnepi való, nem az unásig ismételt krumplipüré-főtt rizs-édesburgonya hármas kombó, hanem valami bugi. Amitől ünnep lesz az ünnep, meg az a cipőtalpra sült karaj is, hiába pácoltam, lefedtem, babusgattam, szóval elszúrtam megint.
Az ember ilyenkor palackot bont, komoly felnőtt módjára összevonja szemöldökét, körülnéz, hogy kivel oszthatná meg ezt a nyomasztó problémát. Kitől kérjen segítséget, kinek a kezébe kapaszkodjon, kinek a szoknyája mögé bújjon, de mint már oly sokszor az életben, csak magára számíthat, merthogy szingli, a szó nemes értelmében persze.
A második pohár után, de még a reménytelen sóhajok előtt, végső megoldásként, mint már annyiszor, előjön a gyermekkor. Annak minden ízével, illatával, és a tovatűnt gondtalan boldogság mámorával, amikor egyszer csak megjelenik benne egy hatalmas felhő, Mici néni. És akkor már nincs megállás, mert Mici néni felhője magával hozott illatokat, emlékeket, libabőrös ijedelmeket, és persze az éhenkórász kajálásokat is. Mert a sok emlék között ez, a nagy kajálások képe megmaradt, mint egy némafilm karcos kockái, mintha a mennybéli mozigépész újra befűzte volna azt a filmet, ami most lepereg a szemem előtt.
Mici néni felvidéki tót asszony volt, akit férjével, Miska bácsival együtt a háború után kitelepítettek szülővárosából, és kacskaringós úton eljutottak a Városmajorba, abba a házba ahol korai gyermekkoromat töltöttem. Miska bácsi hamar elment, nem bírta a levegő változást, az új hazát, és annak minden nyomorát, így Mici néni egyedül élt velünk a folyosó végi csöpp kis lakásában. Ahogy azt már valahol írtam, mi akkor nagyon szegények voltunk, így a szerény vasárnapi ebéd után én kisgyerekként fogtam a kakasos tányéromat, és a folyosón lakó szomszédainkhoz sorban bepofátlankodtam. Hargitaiéknál ettem először szalonnát, meg kolbászt, mert nekik voltak vidéki rokonaik, és onnan kaptak ilyesmit. Nekünk nem voltak vidéki rokonaink, ezért én addigi életemben még nem láttam szalonnát. Nem is ízlett, meg el sem tudtam harapni a kezembe nyomott szeletet, mert hát piszok rágós volt. A másik szomszédnál, Konyorcsikéknál meg mindig tészta volt. A kis kakasos tányéromat azonnal telerakták a kedvencemmel, a grízes tésztával, és kaptam rá egy nagy kanál kristálycukrot is, mert akkor a lekvárt nem ismertük. Lekvárt szintén csak azok ettek, akiknek voltak vidéki rokonaik, nekik sem voltak. Amikor a szalonnával meg a grízes tésztával végeztem, mentem a folyosó végére Mici nénihez. Illedelmesen köszöntem, és leültem a helyemre, a konyha sarkában lévő kissámlira. Mici néni már tudta miért jövök, és azonnal neki is látott annak a valaminek, aminek az írás címét adtam.
Mici néni törte a magyart, általában magába beszélt, tótul, pontosabban szlovákul, és amikor káromkodott, azt is azon a nyelven tette, és mi gyerekek ezt nagyon élveztük. Mindig csodálkoztunk azon, hogyan lehet ennyi mássalhangzót egyszerre kimondani, mert mi ilyet még utánozva sem tudtunk.
Fogott egy kislábost, abba egy jó kanál disznózsírt tett, mert az olajat akkor még nem ismertük, majd laskára vágott, nem kockázott, két fej vöröshagymát kezdett benne pirítani. Nem kicsit pirította, hanem nagyon, olyan szép csokibarnára pirult az anyag, amikor egy jó adag pirospaprikát tett bele. Nem foglalkozott azzal, amivel minden szakácskönyv, hogy húzzuk le a tűzről, nehogy megégjen és keserű legyen a paprika, a nagy frászt. Párszor megkeverte, majd a sparhelt szélére húzta, mert hát csak sparheltja volt, mint akkor mindenkinek a házban, amit még nyáron is rakni kellett, ha főzni akart az ember. Fogott pár szem krumplit, meghámozta, felkockázta, majd a kockákat vékony szeletekre vágta, ma sem értem miért. A krumpli szeletek olyanok voltak, mint a mostani kiskocka száraztészták, vékony, egyenletes lapocskák, amik mentek a másik kislábosba. Felöntötte vízzel, megsózta, és amíg a krumpli megfőtt, leült a sparhelt melletti hokedlira, és a bibliából olvasott fel nekem, persze tótul.
Amikor a krumpli megfőtt, a fedőt rajta hagyva egy másik fazékba öntötte a krumplilevet. Részben azért, mert egyik lakásban sem volt vezetékes víz, így mosogató sem, ahova ki lehetett volna ezt a levet önteni, meg azért sem, mert ez volt abban az időben az alaplé. A krumplilé, amiből másnap lehetett rántott levest, esetleg tojáslevest főzni. A sparhelt szélén pihenő kislábosból a zsíros hagymát ráöntötte a főttkrumplira, és jól összekeverte az egészet. Már épp nyújtottam a kakasos kistányérom, mert kopogott a szemem az éhségtől, meg az illatoktól, de rám szólt, hogy maradsz Csumi, mert ez volt a becenevem akkor. Ijedten figyeltem, mi jöhet még, miért nem eszünk, amikor újabb kanál zsír ment a kiürült kislábosba, és amikor elég forró lett, Mici néni fogott egy kanalat, és a hagymás krumpliból egy tyúktojásnyi darabot kivéve, a forró zsírba tette. Négy vagy öt ilyen krumplitojást forgatott a kanállal, míg azok külseje szép barnára nem pirult. Csodás illatok lengték be az amúgy penetráns szagokkal teli konyhát, de ez akkor nem számított. Már nagyon szerettem volna enni, ezért bátortalanul megkérdeztem,
– Mi az amit csinál, Mici néni?
– Spejndli, édesem – volt a válasz.
– Hát az micsoda?– kérdeztem, mert ez a szó akkor, meg persze most is, ismeretlen volt számomra.
– Kokastojás – volt a válasz, utalva a kezemben tartogatott kakasos kistányéromra, és a szép barnára sült, tojás alakú hagymás krumpli csodára.
– A kakasnak nincs is tojása – okoskodtam sértődötten, mert úgy éreztem, hogy butának néznek már megint, és ez akkor nagyon, de nagyon fájt.
– Akkor legyen kokaskrumpli, egyed, ne beszélj!- volt a válasz és már rakta is bele a kokastojásokat a kistányéromba.
Elém tolta a hokedlit, amin ülve a bibliát olvasta, az lett az asztalom, arra tettem a kakasos kistányérom, és én azonnal nekiláttam a forró krumplit befalni. Azt sem vártam meg, hogy a kamrából kihozza egy füles edényben a rettentően illatos, de inkább büdös savanyú káposztát, mert ez az étel csak azzal volt az igazi. Ő nem ült le, hanem a sparhelt mellett állva, a lábosból kanalazta a kokaskrumplit, és boldogan nézte a kisgyereket, aki akkor még nem tudta, hogy ez a pillanat örökre megmarad az emlékeiben, és több mint hatvan év távlatából is előjön az égett krumpli, a zsíros hagyma, és a rettentő büdös savanyú káposzta illata, megszépítve a mostani ünnepeket.
Drága Mici néni, ott fenn, ha még megismer, köszönöm, hogy megtanított arra, hogy csodák márpedig léteznek, csak egy kis hagyma, meg krumpli, meg egy pici nosztalgia kell, és máris működik a dolog. A kakasos kistányért meg azóta is őrzöm, hátha egyszer megint kapok bele valami finomat, egy jó kis kokaskrumplit.
