A lusta túrós meg a fagyott őz – írás és recept
Amikor Kozmára beköszönt a tél, a fotelban ülő városi turisták azt gondolják, hogy az milyen gyönyörű lehet, és ilyenkor kocsiba ülnek, ki sem szállnak, és úgy hajtanak végig a falun, hogy hát kirándultak egy nagyot. Évek óta sajnálom őket, de ma nem. Ugyanis Kozmán vannak pocsék téli napok is, mint amilyen ez a mostani, amikor ez az írás születik, mert pont ezért koptatom a klaviatúrát.
Ocsmány, rideg, hideg ónos esős hétköznap a mai, a kert végében szegény őzsuta az egyik fenyőm alatt lapít, és próbál nem elázni és összefagyni, szóval takony idő.
Ilyenkor a lélek melegségre vágyik, ahogy ezt valahol már megírtam, valami olyanra, ami reményt ad, hogy legyen kedvem holnap is felkelni. Ilyen időben a férfi ember vagy palackot bont, vagy ágyba bújik azzal, akit szeret és ki sem kelnek tavaszig, amikor már újra lehet füvet nyírni.
Namost a jelen állapotomban még mindig tilos az alkohol, és a magamhoz hasonló szingli pasik meg nem akkor bújnak ágyba amikor akarnak, hanem amikor lehet. De ez majd egy másik történet lesz, csak még a címét kell kitalálnom.
Ennyi bevezető után a kedves olvasó megérti, hogy valami rohadt nagy hiányérzet dübörög az emberben, és ilyenkor nem lehet mást tenni, mint a fentiek okán gyorsan sütni valamit, valami finomat, édeset, melengetőt, vígasztalót és sokat, mert hát mindenből a sok a jó.
A helyzetet bonyolítja, hogy csak abból lehet alkotni, ami van itthon, de én ezt szeretem, mert ez kihívás, és lehetőség valami újat kitalálni, mert hát ebben van egy kis boogie.
Ilyenkor télen már a hűtőszekrényemet pihenni küldöm, mert az utcai szoba, amit nem használok, remekül megfelel ennek a feladatnak. Tegnap reggel pontosan 5 C fokot mértem, térdmagasságban, ami hidegebb mint ami a hűtőben uralkodott.
Szélesre tártam a szobaajtót és vacogva szemléltem a tájat, vagyis a hideg cserépkályha padkáján sorakozó lehetőségeket.
A nyomorult diéta okán ott hevert egy zacskó túró, egy félig üres/teli joghurtos pohár, egy kis edényben a két napja készült, kókusztejes tejberizs maradék, egy doboz tojás, és végül a drága Barna bácsitól kapott almák. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy kitaláljam mit tudok ebből alkotni, így ezeket felmarkolva már vittem is őket a konyhába, és elindult az agymenés.
Anyukám nagy fehér vájlingjába ment a túró, a fél pohár joghurt, a maradék tejberizs, három tojás, egy kevés vanília és rum aroma ami még múltkorról maradt, egy jó adag stevia, majd kb. 4 púpozott kanál rizsliszt, hogy hát tészta legyen az alkotókból.
Barna bácsi almáiból hármat meghámoztam, felkockáztam, felét a tésztába kevertem, a maradékot félretettem. Valami azt súgta, hogy ezt a trutymót pihentetni kell, nem tudom miért, de pihent az anyag egy jó fél órát. Ezalatt a sütőt beállítottam 180 C fokra, a kis piros tepsibe ment a sütőpapír, majd a kimért idő után a pihent anyag. A tetejére a maradék almakockák kerültek, most szép sorba rakva, mert így találtam szépnek.
Tudom, hiba volt, mert meg fognak sülni, megbarnulnak és lottyadtak lesznek mint a befőtt, de nem érdekel. Gyermekkoromban imádtam a sült almát, azt az édeskés, kesernyés illatot amivel az egész konyhát betöltötte. Drága anyám a sparhelt szélére tette a hámozatlan almákat és amikor azok már kellő illatot árasztottak, a kakasos kistányéromba tette, kevés cukorral meghintette, kiskanalat nyomott a kezembe, és lehetett falni.
Az én sütőmben a kis piros tepsi 50 percet kapott, mert a széle már kezdett barnulni, szóval ennyi idő után kivettem, és pihentettem. Ezalatt elkészült az öntet is, ami egy pohár krémjoghurt, egy jó adag fagyasztott magozott meggy, kevés stevia finomra mixelt keverékéből állt. Mert hát ezek voltak itthon, de majd ha letelik az alkohol mentes időszakom, biztos, hogy egy vastag borsodó lesz a következő kísérő.
Az eredmény elképesztő lett, legalábbis nekem. A tejberizs adott az anyagnak egy kis testet, az alma és a meggy savanyúsága karakteressé tette a sütit, nem lett túl édes, pont csak annyira, amennyire kellett.
Sajnáltam szegény őzemet, aki még mindig ott ázott a kert végében, hogy nem tudtam neki felkínálni egy szeletet, de majd Barna bácsi almájából kap pár szemet.
Ennyi a történet, egy csúf, nedves, hideg, téli kozmai délelőttről, őzzel, sütivel, sült alma emlékekkel, mert hogy teljen az idő, vigasztalódjon a lélek.
