Latinovitstól Hajagosig, méhcsípéseken keresztül – Kozmai emlékek
A beszélgetés a Vérteskozma 38 számú ház volt tulajdonos házaspárjának, Tóth László és dr. Császár Márta, hölgy tagjával készült 2022. márciusában. Beszélgető társ dr. Bodor Mária Zsuzsanna, Vérteskozma 37.
Zsuzsi: Mártika, köszönöm, hogy lehetőséget adtál erre a beszélgetésre. Biztos vagyok benne, hogy olyan dolgokat, eseményeket tudsz velünk megosztani, amiket egyéb forrásból már nem tudnánk megismerni. Ezek nagyon értékes emlékek, és fontos, hogy megmaradjon mindazok számára, akik Vérteskozma rajongói.
Akkor ami eszedbe jut Vérteskozmáról
Mártika: Vérteskozmát tulajdonképpen nekünk – mármint hogy Lacinak meg nekem – 1960-as évek végén egy kedves tatabányai házaspár mutatta meg. Kirándulni mentünk Várgesztesre, ahol a vár még romhalmaz volt, de minden más olyan szép volt. Tovább mentünk az erdei ösvényen és egyszer csak ott volt egy ház, mert az erdőből egyenest a faluba értünk… Egy öreg néni libát terelgetett és kérdeztük, hogy hol vagyunk. Mondta, hogy Vérteskozmán, mert tábla, vagy ilyesmi persze nem volt. Ő irányított el, hogy menjünk csak lefelé, a falu ott van. Elindultunk, Várgesztes felől, föntről jöttünk és mentünk le az úton végig. Egyszer csak egy ember hozzánk csapódott, kérdezte, hogy talán keresünk valakit vagy valamit? Feleltük, hogy nem csak sétálunk. Hát, sok örömük nem lesz ebben a faluban, – mondta, nézzenek körül. Ez már nem falu, ez már rom. Ez már úgy néz ki, mint egy háború utáni rom. Pedig ez egy nagyon gazdag, nagyon tisztességes sváb falu volt. Mindenki dolgozott, mindenki jól élt, de mióta a svábokat kitelepítették, ott maradt a rengeteg üres ház, mindenféle jött-mentek beköltöztek, jól lelakták, utána tovább álltak. Romokban hever gyakorlatilag az egész falu. Összesen 4 család lakik a faluban, bár kb. 40 ház van, a többi üres. Ez volt a 60-as évek végén. Tényleg végig mentünk a falun, a házaknak ablaka, ajtaja és kapuja sem volt. Valóban egy romhalmaz volt az egész, kivéve azt a pár házat, ahol laktak. Azok svábok voltak-e vagy, hogy kerültek vissza, látod, erre már nem emlékszem. Négy család lakott az egész faluban.
Zsuzsi: Én két családra emlékszem, a Hajagosékra és a Bárdosékra.
Mártika: A Hajagosék fönt laktak, a Bárdosék meg velünk szemben. Ők voltak a kettő. Lakott ugyancsak a falu végén Gesztes irányába, egy Gyuri nevű ember, és még egy család lakott a Molnár Péterék mellett, aki helyi volt. A falu ötödik lakója, Kovácsné nevű asszony volt, ő volt, hogy úgy mondjam a falu „rosszlánya”.
Zsuzsi: Kocsma nem volt, de rosszlány igen?
Mártika: Igen. Ő az utolsó házban lakott, lefelé a Fáni völgy fölött. Ennek volt ezer gyereke, de hogy kitől, azt senki nem tudta, mert az erdészek, a favágók, az alkalmi munkások, ha arra jártak meglátogatták. Ebből élt. Ha véletlenül terhes lett, tényleg nem tudta, hogy kitől, de megszülte. Csomó gyerek szaladgált Kovácsnénál és született egy nyomorék gyereke, aki fiú volt. Keze, lába kifacsarodva, nem tudott járni, feküdt. Egyszer voltam náluk, szörnyű volt látni a gyereket. Ócska ágyon, a konyhában feküdt, karjai a földre lógtak olyan hosszú volt, és egy ócska, régi ládával meg volt toldva az ágy, mert lelógott a ládáról. Ilyen fejlődési rendellenessége volt. Őt imádta a legjobban Kovácsné. 15 éves kora körül halt meg ez a fiúcska és amikor a temetésen leengedték a sírba, a Kovácsné beugrott utána. Alig bírták a többiek kihúzni a gödörből.
Ennyi volt az első látogatásunk. Aztán eltelt kb. 2-3 év, és akkor mondja az egyik barátunk, Molnár Péter, gyerekek én akarok egy parasztházat venni. És hol? Akkor mondta, hogy egy ismerőse, Tihanyi Kálmán ajánlott egy helyet, ez volt Vérteskozma.
Zsuzsi: Bocsáss meg, a Péteréket honnan ismertétek.
Mártika: A Laci egyetemista korában a Bori szüleinél lakott. Elég régi ismeretség. Bori férjhez ment Péterhez, így természetesen vele is összebarátkoztunk és azóta tartottuk a kapcsolatot.
Visszatérve a házvásárlásra, Péter mondja, hogy már egy építész kolléga vett itt egy házat, ő volt Tihanyi Kálmán és ő is venne, neki is nagyon tetszik itt. Kiderült, amikor lement megnézni a falut, hogy egy másik építész , Jurcsik Károly is vásárolt itt házat, ő volt a második házvásárló. Építészként ismerték egymást. Tulajdonképpen a jogi problémákat illetően Jurcsik segített Péternek a községi a tanácsnál, mert ezek a sváb házak átszálltak a tanácsra, mert kiüresedtek. Akkor ugrott be nekünk Vérteskozma, hogy mi végig sétáltunk és hogy az nagyon szép kis hely. Lementünk újból mi is, végig néztük és egyből felfigyeltünk a mi későbbi házunkra, és mondtuk, hogy ez kettőnknek bőven elég lenne. A telkek majdnem, hogy egységesen 700 négyszögölesek voltak. Mentek föl a dombra. Nagy volt, sok munka volt vele. Végül is mi vettünk előbb házat, mert Péter még gondolkodott rajta. A vásárlás után beköltöztek ők is, sok minden elkészült, volt ami nem, mert közben Péter meghalt. Amikor Bori ott maradt egyedül, ő is eladta a házat. A házvásárlásokra kezdetben úgy került sor, hogy az új tulajdonosok szóltak az ismerőseiknek, hogy milyen különleges kis települést találtak, nincs-e kedvük nekik is vásárolni itt egy házat. akik idejöttek körbe nézni, nekik is megtetszett hely. Mivel a mi házunk felújítása, berendezése készült el a leghamarabb, hozzánk jöttek a látogatók, későbbi házvásárlók „háztűz nézőbe”. Így például Háray Frédiék, Manker Bandiék. Így a falu pillanatok alatt megtelt. Elkezdték a házakat építeni, szépíteni amennyire tudták, és akkor egy nagyon-nagyon jó közösség alakult ki. Persze az iskola becsukott már réges-régen, a templom is, mert nem volt aki járjon. Állítólag Fellner Jakab építtette azt a templomot is. Egy picike bolt is volt a faluban. Nem is tudom, hogy ott mit lehetett kapni, mert mi Pestről vittünk mindent. Volt egy erdészház a falu alsó végén, az erdészeté volt.
Mi megpróbáltuk – főleg az elején – még visszahozni a régi falusi ünnepet, a Kozma napi búcsút. Az szeptember 23-a körül van Szent Kozma napja, és nem aznap csináltuk, hanem a legközelebbi hétvégén. Az remekül sikerült. Volt egy szemére vak tangóharmonikás bácsi, ő szolgáltatta a zenét. Remekül játszott. Kinyitottuk az iskolát, annak a nagytermében volt a bál. Táncoltunk. Célba lövő versenyt rendeztünk, akkor már Balczóék is ott voltak és ő egy igazán neves személyisége volt a falunak. Ott vett házat Kasza Katalin operaénekes. Házat vett Finta József, Kossuth díjas építész, a falu végén lakott Póczika, ő az angol követségen dolgozott. Volt 3-4 építészmérnök, és Háray Frédi mint orvos. Nagyon kellemes társaság volt. Egy alkalommal Latinovits Zoltán is nálunk töltötte az éjszakát.
Zsuzsi: Meséld el kérlek, a Latinovits-sztorit.
Mártika: Latinovits Molnár Péterékhez ment látogatóba, mert Péternek volt a barátja. Eredetileg Latinovits is építész volt. El is végezte az egyetemet, de végül a színészi pályát választotta. Zoltánt valaki lehozta kocsival, de vissza is ment az illető Pestre, ő meg lent maradt, mondván, hogy majd Péterékkel hazamegy. Ruttkai Éva – Zoltán élettársa, nagy szerelme – akkor volt Amerikában. Éva pont azon a napon érkezett haza, amikor Zoltán lejött Vérteskozmára, de kiküldött valakit, hogy várja Évát a repülőtéren. Éva nagyon fáradt volt, és az időeltolódás is nehezítette a helyzetét. Az ismerősük lehozta Évát és aztán vissza is elment. Mivel Péterék háza még nem volt alkalmas vendégfogadásra följöttek hozzánk, de nemcsak ők, hanem Péterék és a szomszédok is. Nagy dolog volt, hogy Latinovits ott van, és akkor éppen földobott stádiumában volt. Egész éjjel reggelig ott ült nálunk a konyhában, tele volt a konyha, mert a faluból mindenki jött, kis sámlin ültek, hoztak camping széket, mert nem volt annyi ülőhelyünk. Teljes népgyűlés volt. Évát lefektettük, olyan fáradt volt, hogy az első szobában bezártuk az ajtót és ő ott elaludt. Latinovits szórakoztatta a társaságot. A többiek reggelig ott voltak. Reggel már nem volt hova lefeküdni. Szemben a Mankerék házát csinálták a kőművesek, és mikor reggel kikísértük a Latinovitsot, meg a banda elment, akkor a kőművesek odaszóltak nekünk, hogy no Tóthék dobozoltunk, dobozoltunk egész éjjel, látták, hogy ég a villany egész éjjel. Másnap reggel mi is nagyon álmosak voltunk, de föl kellett kelni, és Évát is fölkölteni. Ez májusban volt.
Latinovitséknak Balatonszemesen volt házuk, nagy Balaton ismerő és szerető volt. Amikor megtudta, hogy Laci biológus és Tihanyban, a Biológiai Kutatóban dolgozik, még jobban feldobódott és megbeszélték, hogy júniusban indul az intézetnek a kutató hajója Tihanyban, ahol Laci működik, és elmehet vele, a hajón aludni is lehet. Latinovits olyan boldog volt, hogy neki egy ilyen lehetősége adódik, egy hajón körbejárja a Balatont, és érdekelte őt, hogy a nádasban a Laci mit kutat, mit csinál. Teljesen föl volt dobva. Júniusban rájött a depresszió és a következő hónapban meghalt.
Június volt, és nagyon-nagyon esős volt az idő. Nem tudott a hajó elindulni. Azon törtük utólag a fejünket, hogyha a hajó időben elindul, akkor lehet, hogy az egész nem történik meg. Borzasztó. Nem tehettünk róla. Ő ezt a kozmai éjszakát leírta az Új Emberben. Végül is, ha végig gondoljuk, azért megfordult egy pár kivételes ember Kozmán. Balczóék akkor költöztek el, amikor 6 gyerek volt, mert már nem fértek be a furgonba, kicsi volt a ház.
A svábok: A temetőben feküdt két német katona, akik a háború alatt egy kis repülővel repültek, köd volt, nekimentek a dombnak és mindketten meghaltak. A falusiak, akkoriban még svábok kimentek, eltemették gyönyörűen. Ezeknek ugyanúgy volt a sírjuk ápolva, értesítették a hozzátartozóit, békében nyugszanak. Akkor még úgy lehetett kimenni a temetőbe, hogy a templomhoz föl kellett menni és onnan le. De most már el van kerítve, így a fél falut meg kell kerülni ahhoz, hogy a temetőbe lehessen menni.
A kitelepített svábok úgy tudom, az NSZK-ban telepedtek le. Amikor enyhült a politikai helyzet, akkor elhatároztuk, hogy rendezünk egy olyan bulit, amibe meghívjuk a régi svábok leszármazottait. Mert az öregek közül kevesen éltek, de a fiaik, lányaik és unokáik igen. Ezeknek az ott élt sváboknak Szomor Ivánnál, aki más sajnos nincs közöttünk, meg volt a címe és megírták nekik, hogy ekkor ezen a Kozma napon lesz egy rendezvény. Kérték, hogy szóljanak egymásnak, és jelezzenek vissza, hogy kb. hány ember jön. Mindenki be volt osztva. Nálunk a hátsó szoba üres volt, volt két fekhely. Annyian visszajelentkeztek, hogy már nem tudtuk hol elszállásolni őket. A helyi lakosokat kértük meg, segítsenek elszállásolni őket. Olyan autókkal jöttek, amit még nem is láttunk. Mindenki tudta az öregek régi címeit, hogy hol, melyik házban laktak. Akkor még csak a Fő utca volt. Mindenki tudta, hogy az ő felmenői hol laktak. Mindenkinek megmutogattuk a házát. Olyan boldogok voltak, volt aki sírt örömében, hogy az ő házuk nem ment tönkre. Addigra már a kertek is szépen rendben voltak.
Rengetegen jöttek, gyönyörű időnk volt. Szeptember végén, nyári meleg. Kijött a pap Csákvárról, kinyitották a templomot. Úgy kezdődött az ünnepség, hogy mentünk a misére. Sokan nagyon sokan voltunk, helybeliék plusz a svábok, nem fértünk be a templomba. Tulajdonképpen a templom előtti téren volt a mise, mert annyian voltunk. Birkapaprikás volt, rengeteg ennivaló. A svábok úgy el voltak halmozva, kényeztetve.
Borzasztó boldogok is voltak. Arról volt szó, hogy exhumálják ezt a két német katonát és hazaviszik. Végül is úgy emlékszem, hogy itt hagyták, ezek már 50 éve itt nyugszanak. A közvetlen rokonaik már rég meghaltak. Nekem úgy rémlik, hogy végül is Kozmán maradt a két katona.
A faluból egyébként többen kérték, hogy itt temessék el őket. A családjaik ennek eleget is tettek.
Zsuzsi: Annyit mondjál még, hogy a Hajagosék és a Bárdosék között volt valami konfliktus. A Hajagosék birkája átjön vagy nem jön. A Bárdos néni mindig szidta a Hajagost.
Mártika: Én birka ügyre nem emlékszem. De voltak tragikus dolgok is. Arra emlékszem, hogy a Hajagos vizes kötéllel fenyegetődzve rohangált novemberben kint a kertbe. Vagy Bárdos bácsi esete. Egy hétvégi délután Bárdos bácsi lefeküdt a konyhában – ezt a Bárdos néni mesélte – és azt mondta a Bárdos néninek, hogy „Isten veled Manci”, és befordult a fal felé. A Bárdos néni akkor azt hitte, hogy csak alszik. Később megtalált egy kis üveget az ágya mellett valahol, nikotin-lé vagy valami méreg volt benne. Honnan szerezte, nem tudni. Még reggel ott jött-ment, és délután közölte, hogy Isten veled Manci, és ennyi volt.
A Bárdos bácsinak nagy temetése volt, egymást túllicitálva csináltattuk a koszorúkat. Péter koszorúja volt a legszebb, sárga rózsabimbó volt az egész. A környező sírok is a Bárdos bácsi virágaival voltak körbe rakva. Bárdos bácsit mindenki nagyon szerette. Segítőkész ember volt, a porták rendben tartásánál, fűnyírásnál, kubikus munkában sokat segített az ott lakóknak. A temetés után a lánya elvitte a Bárdos nénit Kecskédre.
A faluban laktak még a Simonék. Simon bácsi szellemileg nem volt teljesen ép, az volt a mániája, hogy a feleségét, Gizi nénit eltemeti élve. Toma Leventéék ott laktak velük szemben, és egyszer csak tényleg elkezdte ásni a gödröt a ház mögött. „No, Gizi most eltemetlek” – és rázárta a ház ajtaját kívülről. Szegény Gizi néni az ablakon, az utca felé szökött ki úgy, hogy a Levente jött érte, és ő emelte le az ablakból. Emlékszem, hogy a Levente a Gallyas Csaba vagy Tihanyi Kálmán, szóval a környékbeli férfiak odamentek hozzá és megpróbálták neki megmagyarázni, hogy nem lehet valakit csakúgy élve elásni, mert akkor mehet a börtönbe. Akkor abbahagyta a gödörásást. Utána Gizi néni visszament, de később elköltöztek ők is. A környéken volt egy méhész, aki a kaptárait a Kozmára bevezető útnál helyezte el. Simon bácsit kétszer támadták meg a méhek úgy, hogy tetőtől talpig összecsipkedték, azt hittük, hogy belehalt, de végül megúszta. Meggyógyult, de egy következő alkalommal ismét megtámadták a méhek és szerencsére abból is kigyógyult. Később ők is elköltöztek.
Röviden ennyi ami hirtelen eszembe jutott a kozmai kezdeti évekről.
Zsuzsi: Köszönöm, hogy beszélgethettünk.
Az interjút dr. Bodor Mária Zsuzsanna, (Vérteskozma 37) készítette 2022. Márciusban.
Borítókép: Vérteskozmai utcakép 1980.
Olvasóink szeretik az izgalmas írásokat, régi emlékeket, fotókat… várjuk őket szeretettel!
